Bevallom, általános iskolában egyszer én is loptam. Azt hiszem, talán két-három órán keresztül készülődtem életem első és egyben utolsó ilyen akciójára.

Az áldozat a mögöttem ülő osztálytársam volt (ezúton is elnézést kérek tőle), az eltulajdonításra váró tárgy pedig egy kólás gumimaci cukorka. Egy darab, kb. 20 mm hosszúságú.

Végül két óra közti szünetben történt meg a bűncselekmény, s a cukorka elfogyasztása. Piszok rosszul éreztem magam utána, és ezzel le is zárult kriminalisztikai életutam.

A megelőző izgalom, illetve a bűntudat volt az egyetlen pont, amely hasonlatossá tette elhajlásomat a kleptomániához. Minden egyéb tekintetében ez egy szimpla lopás volt.

A kleptománia, görög eredetű szó, melynek jelentése, lopásvágy. Ez egyúttal össze is foglalja a betegség lényegét. E rendellenességben szenvedő emberek kényszerítő erőt éreznek arra, hogy bizonyos dolgokat ellopjanak. Ez a vágy teljesen váratlanul tör rájuk.

Azokra a tárgyakra, melyet kiszemelnek ráadásul többnyire nincs is szükségük, sőt nagy értékkel sem bírnak (pl. egy ceruza). A tett végrehajtása előtti növekvő feszültség szintről számolnak be, majd a lopást követően öröm és gyakran mámoros érzés keríti őket hatalmukba.

Hamarosan viszont megjelenik bűntudat és a szégyen, ami újabb feszültségforrássá válik. Ennek feloldására megint tiltott dolgot kell tenniük.

Jellemző módon ez a szenvedélybetegség, inkább a nők körében fordul elő, ráadásul többségük gyakran tér vissza ugyanarra a helyre lopni, ahol már jól ismerik.

Egy biztonsági őr mesélte, hogy vannak olyan hölgyek, akik például csak rúzsokat lopnak. Ezt pedig nemes egyszerűséggel kitörik a tokjukból, így nem kell sokat bíbelődni velük.

Természetesen nehéz meghúzni a határt, hogy hol kezdődik a kleptomania, és hol a bolti lopás. A jogot nem is igen érdekli a dolog.

Nemrégiben olvastam, hogy a kleptománia az ősi gyűjtögető hagyományok felelevenítése. Nos, ettől függetlenül szükséges a gyógykezelése.

K.V.