S valóban a Nyugat első nemzedékéhez tartozó Juhász Gyula szomorú hangú poéta volt. Legfőbb személyiségjegyévé a szomorúság vált, a testetlen áhítozás, a lemondás és a reménytelenség: "Várom a fölkelő napot, bár/Tudom, hogy nékem nem ragyog már" (Sorsom, 1925). Érzékeny, de passzív lélek volt. Kivételes empatikus képességgel rendelkezett, ezért is lehetett a "magyar bánat és emberi részvét költője". S ez vált élete legnagyobb bűnévé: a szinte beteges szenzibilitás, mely máshol erénynek számít. A legfőbb életeleme a sóvárgás volt. Csendes, visszahúzódó lélek...
Vargha Kálmán, az egyik Juhász Gyula monográfia készítője, így összegzi legfőbb jellemzőit: "Egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel, s a végekre való száműzetése, tragikus betegsége meg pesszimista kedélyvilága csaknem kezdetektől fogva rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat, ő maga pedig <>."
Juhász 1917. évi betegsége előtt egy grafológus készített jellemzést róla, ezt az első themata őrizte meg: "Iskolázott, intelligens, komoly gondolkodású. Nyugodt természetű. Zenekedvelő. Szereti a társaságot. Barátait megbecsüli. Erős határozó képességű. Munkában pontos és precíz. Nem hangos természetű. Kevésbé vallásos. Egyenes, őszinte karakterű. Jó megfigyelő. Jó szívű."
S most következzenek a kortársak és barátok, közeli ismerősök karakterrajzai:
Oláh Gábor, a kedves évfolyamtárs a pesti egyetemen, a levelező barát, így jellemezte Juhászt (1931): "Az Egyetem táján szokott feltűnni egy másik, sovány, csontfehérarcú filozopter; szeme, mint a fekete gyémánt; vastag ajkai szögletében korai szatírráncok, homloka is barázdás; de keskeny koponyája mögött adathalmazok és ítéletek döbbentő sokasága kavarog; rohanó eleven Lexikon, mindent tud, mindenhez ért; a Négyesy -órák félelmetes svádájú szónoka, remek vitatkozó; miniatűr szomorkás kis versek kolostori költője. Nem régen hagyta ott a piaristák rendházát, nem bírta sem teste, sem lelke a szubordinációt: szabad polgárembernek állott az élet sodrában, s filozófiát hallgat az egyetemen, ahol majd brutális rendőr kardja vagdalja össze kezét egy politikai tüntetés zűrzavarában. Ismeritek. A kis Juhász Gyula; a kedves szomorúságok énekese... "
Grezsa Ferenc Juhászról festett képe szerint: "Mosolygó <> áll előttünk, <>. Vértelen, ráncos, alacsony, de kissé boltozatos a homloka, sárgás bőrű az arca s mongolos, különös formájú koponyája, szűk állkapcsa alakította ki róla Oláh Gáborban sokszor emlegetett <> képzetét. Vékonyan öltöztetett, sovány, alacsony termete, leszegett fejű járása volt, és csúnyasága mégis <>, apró szemeinek belső fénye, mély tüzű lángja megszépítette. Míg elmaradhatatlan fehér zoknija, lyukas talpú cipője is illett hozzá."
Oláh Gábor másik portréja, 1937 májusában, Juhász Gyula halála után született: "Juhász Gyulával egyetemi hallgató koromban ismerkedtem meg, a híres Négyesy órákon. Csodálkoztam, hogy fiatal arcán hány ráncot vágott a gond vagy a szenvedés vagy a rosszul élés; ha nevetett, hangtalanul szokott nevetni: a szeme sarkába legyezőszerűen futottak össze a gond barázdái. Petyhüdt volt az arca bőre, azért gyűrődhetett így össze kisebbszerű arcfintorításnál is. A feje, a koponyája kissé ferde volt, mert a homloka lecsapódott, s az is tele ráncokkal. A szája nagy, az ajka vastag. Csak mély tüzű sötétbarna szemében lobogott valami fanatikus láng. Ha beszélt, hevesen és idegesen beszélt, tulajdonképpen a szemei mondták el igazán: mit akar. Jó svádájú ember volt, ahogy mondani szokás; a Négyesy-órákon ő volt a vezérszónok, félelmetes bíráló, a sokat tudó, jól értesült ember. Debreceni horizontú, még akkor sík-lelkemmel idegenkedve bámultam ezt a hegy-völgyes intellektust; tömérdek név, könyvcím-adathalmazát sokalltam, hiszen mind a ketten húsz és néhány évesek voltunk. De mert valami kedves hűség volt benne: megszerettem. Ragaszkodott is hozzám: mindketten verseket írtunk, én szavalgattam a magaméit, ő pedig négyszemközt felolvasgatta a maga kis, szigorú formájú, modern szonettjeit. Filigrán művésznek láttam, más volt, mint én, ezért is szerettem. Tudtam, hogy papi pályán tanult, de otthagyta a katolikus atyákat, s az Irodalom istennőjéhez esküdött. Emlékszem, a Diákotthon négy-öt lakós szobájában Kisfaludy Károly készülő életrajzából olvasgatott részeket. Örök izzásban égett ferde koponyája. Előre lehetett látni, hogy nem mindennapi ember lesz.
Eőrsi Júlia meglátogatta Juhászt 1914. március 6-án történt öngyilkossági kísérlete után a Rókus-kórházban, ilyennek látta: "Fakósárga kún arca pirult, ernyedt keze keményebb, és szemében, sötétbarna tatárszemében tűzvész kerekedett. Ez a szempár a csúnya arcban szinte nem volt embernek való. Alatta kicsiny és görcsös orr, balról nagy barna szemölcs, fölötte nagy és boltozatos homlok, sárga, mélyedéstelen, hátul hosszú és szabálytalan koponya védelmezte."
Máramarosszigeti tanítványai egyike, Pogány Sándor így idézte föl első benyomásukat különös tanárukról: "Juhász megállott a katedra előtt, és szótlanul nézegetett bennünket. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy az egész osztály szívébe zárja ezt a szomorú, csendes embert." Így folytatja a jellemzést: "Míg az idő engedte, minden délután az Iza folyó túlsó partján, a Szalaván-hegy tövében üldögélt órákon át, vastag füzettel és ceruzával a kezében, egy eldugott padon. Néha a Tisza partjáról nézte az elrohanó habokat.(...) Kollégái becsülték, de nem szerették. a Kispipa vendéglőben étkezett, mindig egyedül ült az asztalnál. Újságot vagy folyóiratot forgatva várta, hogy a pincér kiszolgálja. Távol tartotta magát a vidéki városka konvencionális életétől. Kevés emberrel érintkezett."
Az édesanyja fia kapcsán egy ügyetlen kis gyermekre emlékszik vissza: "Úgy kezeltük Gyuluskát, mint egy gyereket. Semmit sem lehetett rábízni, üzletben sohasem járt, a pénz értékéről fogalma sem volt. Egész fizetése kávéházra és szivarra ment el. (...) Rengeteget járt a temetőbe, órákat töltött a sírhantok fölött."
Ideges nyugtalanságát személyiségjegyének tekinthetjük. Eőrsi Júlia így vélekedett a költő viselkedéséről: "Juhász soha, életének egyetlen szakaszában sem tudott órák hosszáig egyfolytában feltűnés nélkül nyugodtan viselkedni. Nem tudott egy helyben ülni, nem volt képes sokáig emberek között maradni. Nem akart, meg sem próbált normálisan dolgozni."
Juhász Gyula szemeire többen is felfigyeltek. Ha a szem a lélek tükre megállapításra gondolunk érdekesnek tűnhetnek a következő impressziók. Eőrsi szerint: "Ez a szempár rakéták és üstököslángok, csillagsugarak és könnyekbe tört fények szülőhelye.", "szemében, sötétbarna tatárszemében tűzvész kerekedett. Ez a szempár a csúnya arcban szinte nem volt embernek való", Ladomerszky Margit: "Megpillantottam torzonborz szakállas arcában furcsa, szomorúan fénylő, fekete szemeit. S ezek a furcsa, szomorúan fénylő szemek egyszerre felém világították a nekem oly kedves verssorait", Oláh Gábor: "szeme, mint a fekete gyémánt", "Csak mély tüzű sötétbarna szemében lobogott valami fanatikus láng", "tulajdonképpen a szemei mondták el igazán: mit akar", Grezsa Ferenc szerint: "apró szemeinek belső fénye, mély tüzű lángja megszépítette" Halasi Andor: "zsivány fekete szeme mindig csillogott, mint a parázs", Miskolczy Dezső: "Az én emlékeimben így néz reám, éber, csillogó szemeivel." Juhász verset is írt szemeiről:
Sokat könnyeztek e szegény szemek
Sirattak örömet és életet,
Miket hiába kerestek.
Sokat vakultak e fájó szemek
Bölcs könyvek öreg lapjai felett,
Mikből hiába tanultak.
Sokat tágultak e beteg szemek
A csodák és az örvények felett,
Mikbe szédülni szerettek.
Ma mosolyognak már e vén szemek
Tűnt örömek és tűnt kinok felett,
Miket örökre megáldok!
(A szemeim, 1919)
Folytatás következik.
(Részletek: Pató Erika: A "meghívott halál" Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából.)
