"Állítólag életem legszebb napjait élem"- hangzik a keserű mondat a vallomásregény elején. Állítólag- miért is ne lehetne ez az egy szó a depressziós válasza a világra.

Állítólag minden rendben van. Állítólag örülnöm kellene az életnek. Állítólag össze kellene szednem magam.

Ha cinikus lennék, röviden erről szólna Az üvegbura. És tulajdonképpen cinikus leszek: tényleg erről szól, s ettől a csupasz üzenettől válik mégis tragikussá.

Egy fiatal lány élete legnagyobb lehetősét kapja meg: nagyvárosi élet, egy hőn áhított munka egy menő lapnál, társaság és csillogás. Aztán lassanként lehullanak a flitterek és a díszek, és mögöttük nem talál semmit.

A vidéki élet után ijesztően sorakoznak azok a kérdések, hogy mennyi borravaló jár a taxisnak, hogy kell viselkedni férfiak társaságában, és meddig kell őrizgetni a szüzességet?

Talán mára már megmosolyogtató, ahogy a főhős, Esther téblábol, és szerencsétlenkedik egy sor szituációban, és ahogy kétségbeesetten próbál megszabadulni ártatlanságától, ami szerinte minden lelki baj forrása; de ezt pillanatok alatt ellensúlyozza kesernyés humora és öniróniája:

"Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás"- ehhez hasonló szentenciákkal szembesülve kapja fel újra és újra az olvasó a fejét.

Hamar körvonalazódik, hogy Esther nem bírja áthidalni a gyerekkor és felnőttkor közti szakadékot, amit depressziója egyenesen harci árokká alakít át.

Elegendő egy sikertelenség (nem veszik fel a hőn áhított író tanfolyamra), s az anyával való kényszerű otthonmaradás félelme üvegburába préseli. A felnőttkor küszöbén átlépve, rögvest elbukik az első akadályban, s többé nem kel fel.

Regényt írna, de nincs miből, mert hiányoznak az élmények. Kétségbeesetten keresi a kitörési lehetőséget, de az erőtlenség leteperi.

Idegesít ez a nő. Tudom, erre most valószínűleg halálra köveznének a nagy Plath-rajongók, de talán  igazából nem is vele van bajom, hanem magával az élménnyel, amit túlságosan is plasztikusan  és ismerősen rajzol meg Üvegbura-világát bemutatva:

"Semmi okot nem láttam a felkelésre(...)ernyedten visszahanyatlott(...)Beteg leszek a gyerekektől"- mintha sűrítve kellene több depressziós tünettel szembesülnöm egyszerre.

Fojtogató. Többször becsukom a könyvet. Hányingerem van.

Az öngyilkosság mindig valami agresszió megnyilvánulása- olvastam többször is. Plath sem köntörfalaz:

"Anyám (...) torkából horkolás tört fel. A röffenések idegesítettek, és volt egy pillanat, amikor már azt képzeltem, hogy csak egy módon vethetek véget neki: megragadom azt a bőr- és izomköteget, ahonnan a zaj jön, és addig tekerem, amíg el nem hallgat"

Aztán ez az agresszió önmaga ellen fordul. Mintha a sarki boltba ugrana le tejért, olyan könnyedén vázolja fel öngyilkossági terveit, amik sorra kudarcra vannak ítélve.

Versenybe kényszerítik, mert meg kell gyógyulni. Pszichiáterek, elektrosokk és gyógyszerek rázzák hevesen lelkét és testét. Pedig nem igen van kedve küzdeni, mert fáradt. Fáradt az élethez.

Sylvia Plath e  könyv megírása után, 1963-ban, londoni lakásában végleg kitört az Üvegburából.

 Az idézetek forrása: Sylvia Plath: Az üvegbura. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1981.