Igazából jóval túl húszas éveimen találtam magam szembe életem első IQ-tesztjével. Félévnyi kényszerű munkanélküliség után boldogan rohantam egy állásinterjúra. A cég vezetője feltűnően udvarias, korrektül elmondja, hogy mennyi munkáért mire számíthatok. Aztán elém tolt két intelligenciatesztet

- Ezt ki kellene tölteni- mondja csak úgy mellékesen.

Khmm- nyeltem egy nagyot, hisz az ilyen feladatoktól mindig lefagyok -, miért is ne?

Ma már teljesen természetes, hogy a jelentkezőt mindenféle tesztnek vetik alá, csak annak furcsa ez, aki hozzám hasonlóan eddig egy másfajta, gyakran verseny nélküli világban dolgozott (tudniillik, tanár volt az istenadta).

Szóval, mély levegő, és belevetem magam a munkába. Idő van, lassan csökken a stressz szint is, mégis valami különös érzésem támad. Ahogy olvasom a feladatokat, erősödik bennem a gyanú: én már olvastam ezeket a feladatokat valahol. Kapkodva befejezem, de már sejtem, nem fogok itt egy percet sem dolgozni.

Hazasietve elkezdek keresgélni a neten, és nem telik bele egy perc sem, hogy beigazolódjék sejtelmem: egy hazánkban is bejegyzett, gyakran szélsőséges indulatokat kiváltó egyház sajátos mérési módszeréről van szó. Mivel évekig foglalkoztam különféle egyházakkal és szektákkal, ezért volt gyanús már az első pillanatban az egész.

Még egy kis keresgélés, és az is világossá válik, hogy a cég, szintén ezen egyház érdekeltségi körébe tartozik.

Nincs is ezzel semmi gond, csak a sok információ között épp ezt felejtették el velem közölni. Korrektség? Így sajnos azt már nem tudtam meg, hogy mekkora is az intelligenciám.

Bár, hogy őszinte legyek, egyébként sem vagyok híve az ún. IQ teszteknek. Az intelligencia olyannyira bonyolult és összetett jelenség, hogy tudományos és egzakt mérése szinte képtelenség. Mégis gyakorta esünk abba a hibába, hogy egy mezei IQ-teszt elvégzése után pontosan tudni vélünk mindent az intelligenciánkról.

Ne feledjük, ez csak egy számeredmény, és nem kell messzemenő következtetéseket levonni belőle. Ráadásul az ilyen mérések egyfajta bélyeggel is ellátják az embert:

A tesztek szerint, a 85 IQ alatt gyenge értelmi képességet takar. Az 50-70-es IQ debilis (szegény Forest Gump is ide soroltatott), a 25-50-es IQ imbecillis, a 25 IQ alatti érték pedig idióta minősítést jelent.

115 IQ felett a tehetséges különféle kifejezéseivel rangsorolják az egyes szinteket elérőket. A 140-es IQ felettieket nagyon kivételes tehetségnek tartják, míg a 175 IQ-n túl jár a zseni megnevezés.

Az IQ teszt nem is olyan régóta létezik: 1904-ben készítette el első változatát Alfred Binet pszichológus a francia oktatásügy kérésére: gyerekek értelmi képességeit kellett megmérni, és ezáltal differenciálni őket. A cél ugyanis az volt, hogy a gyengébb képességűeket kiszűrve, speciális iskolába járassák őket.

Ám a későbbiekben maga Binet tiltakozik az ellen, hogy mérési módszerét félreértelmezzék: számára például az alacsonyabb mentális képességű gyerekek nem azt jelentették, hogy képtelenek tanulni, hanem hogy több segítségre van szükségük. Nem szabad a teszt alapján valamiféle negatív rangsort felállítva, szépen megszabadulni a problémás gyerekektől.

A későbbiekben tesztjét pontosították, s azóta Stanford-Binet teszt néven a mai napig használják szerte a világon.

És pont itt kezdődnek a gondok. Vajon egy európai pszichológus által készített IQ teszt mennyire képes hitelesen megmérni egy afrikai őserdőben felnevelkedett ember intelligenciáját? A 20. század belesett abba hibába, hogy az IQ mentén minősítsen népeket, és ragasszon rájuk olyan jelzőket, mint alsóbbrendű, tudatlan.

Stephen Jay Gould Az elméricskélt ember című könyvében épp ezen visszásságokra hívja fel a figyelmet: a szociális és gazdasági különbségek, a társadalmi tagozódás és a nem- mind-mind befolyásoló tényező. Nem ragadhatunk le szimplán a genetikai különbségeknél.

De valahogy ezt nem sikerült még megértenünk. Valamit nagyon elméricskéltünk itt is.