Amióta világ a világ, a fűzők, bugyogók, alsószoknyák, kombinék és melltartók küldetése maga a rafinéria: van, ahol szemérmesen, jótékonyan takargatnak, de csak azért, hogy másutt pimaszul, kacéran hagyják elővillanni a női bájakat.
Ki hinné, hogy épp öltözékünk ezen legalapvetőbb darabjai a 10. századi Európában még olyan fényűzésnek számítottak, amit egy király is nehezen engedhetett meg magának! Például Bajor Izabella francia királynénak is mindössze három női kis alsóingecskére futotta hatalmas vagyonából.
Aztán a 14. században, a fűző megjelenésével a fehérnemű a státuszszimbólumok világából kilépett, s a szépítkező lelemény szolgálatába állt. Az első fűző lényegében két vékony fapánt volt, ezt varratták a nők a ruhájukba, hogy derekukat vékonyabbra szorítsák. Sőt, a fiatal férfiak is hasonló módszerrel életek, hogy mellkasuk domborúbbnak tűnjék.
A 19. századra a szépségideál azonban egyértelműen hangsúlyosabb domborulatokat követelt a nőktől is: északlon is, délen is. A merészen csúcsosodó, szinte hátrameredő popsi elérésére pedig érdekes receptjük volt a kor hölgyeinek: úgy gondolták, ha süteménykúrájuk alatt fűzőt hordanak, a felesleges párnácskák nem rakódhatnak máshová, mint a tomporukra vagy a mellükre.
Apropó, mell: a kebeltrükkök sikamlós témájáról, a push-upok és szivacsosok méltó elődjéről már Csokonai is tudósít Dorottya című vígeposzában.
A trompőz "ollyan patyolatdomb, amellyet kebleikre az ollyan dámák tesznek, akiknek nincsen ott mit mutatni. Azt tartom helyesen! De idővel ollyan fiatal és ép gráciák is felrakták, akiknek van mit mutatni. Már ez nem szinte oly helyesen..."- elmélkedik a költő a kor csali kebleiről eposzjegyzeteiben.
Hiába: a darázsderék örök favorit. Míg a melldússág és a csípőszélesség ideális mértéke korszakról sorszakra változik, olyan esetről még valóban nem hallottam, hogy egy nőről sajnálkozón jegyzeték volna meg: "nem mondom, csininek csini, csak hát a dereka... az szerintem már túl karcsú...".
