Sokan írnak naplót mostanában, készítenek Facebook bejegyzéseket, posztolnak fotókat, videókat a közösségi médiában, amelyekből az utókor szakértői rengeteg következtetést tudnak majd levonni, feltéve, ha ezek a nyomok megmaradnak. Mi lenne, ha időkapszulába zárnánk a mai kor ereklyéit, tárgyakat, gondolatokat, üzeneteket, biztos helyre elraknánk őket és a tartályra ráírnánk, ötven év múlva lehet csak felbontani. Mert az időkapszuláknak ez a lényege: egyfajta kommunikáció a jövővel, információátadás a régmúlt időkből.

Az elmúlt években több mint húsz országból, köztük a világ számos háborús övezetéből tudósította a Magyar Televízió hírműsorait. ( fotó: Al Ghaoui Hesna )

• Hogyan élted meg az elmúlt esztendőt?
• Vegyesen, mint ahogy sokan mások is. A humanitárius szakemberek a katasztrófákat korszakokra szokták osztani, a becsapódás után jön a hőskorszak, amit az összetartozás érzése, az egymás segítése, az új közös célok meghatározása jellemez. Nálam is így volt ez, a kezdeti masszív szorongást egy békebeli időszak követte. Az első karantént viszonylag nyugalomban éltem meg, nem volt sok munkám, így sokat tudtam a gyerekekkel lenni. A főzésre és a játszásra kellett elsősorban koncentrálnom. Nyilván a bizonytalanság nekem is okozott szorongásokat, de próbáltam a lehetőségeket megtalálni az új helyzetben, és azt hiszem, akkor sikerült is. A második hullámmal már belekóstoltam az otthoni oktatás szépségeibe, úgy, hogy közben elég sok munkám lett. Számos megkeresést kaptam előadásokra, beszélgetésekre, mert a félelem, a reziliencia, a lelki kapaszkodóképesség témája, amelyekkel mostanában foglalkozom, elképesztően aktuálissá vált. Ennek nagyon örültem, nyilván akadtak nehézségek a szervezésben, de egész jól sikerült menedzselnem őket. Igazából azt mondhatom, tanulságos év volt számomra, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy csupa jó dologról tudok beszámolni. Magamon is érzem a beszűkülést, azt, hogy frusztráltabb vagyok. Rossz hatással van rám a sok veszteség, gyász, ami nagyon kézzel fogható ezekben a hetekben.

  

  Hesna a WMN stúdióban, a Bátorságlabor podcastra készülve ( fotó: wmn.hu )

  Zavar a tehetetlenség érzése, szeretnék segíteni az ismerősökön, akik nehézségeken mentek keresztül, de az erőforrásaim nyilván korlátozottak. Próbálom megőrizni az optimizmusomat, amikor valaki negyedik, ötödik, hatodik hullámmal riogat, igyekszem elhessegetni ezt a gondolatot, és inkább arra koncentrálok, ami most van. Talán már a járvány legnehezebb heteit éljük, az oltások számának növekedésével megjelent a fény az alagút végén.

• Milyen hétköznapi tárgyakat tennél bele az időkapszuládba, amelyek nagyon jellemzőek a mai korra, a te életedre és 50 év múlva a leszármazottaid rácsodálkoznak majd a létezésükre?
• Az első tárgy nem egy újszerű ötlet: az okostelefonomat tenném bele, mert az biztos, hogy 50 év múlva már mosolyogni fognak rajta az emberek, muzeális értékű darab lesz. Ugyanakkor, hogyha benne maradnának az e-mailek, a fotók, a feljegyzések érdekes korlenyomattá válhatna. Kinyomhatnám a telex.hu és az M1 mai híreit, mind a kettőt beleraknám a kapszulába. Rábíznám az utókorra, hogy ezek alapján elemezze ki ezt a korszakot, ami remélhetőleg a demokrácia egy rövid időszakasza lesz, és már csak tanulságként fognak a jövőből visszanézni rá. Beletennék egy Covid gyorstesztet is, ami szintén egy fontos hétköznapi tárgy mostanában. Ötven év múlva biztosan sokkal modernebb technológiák lesznek. Nem hiszem, hogy az emberek szurkálni, vagy pálcikákat orrba dugdosni fognak, hogy teszteredmények születhessenek. Közben meg, ha visszamegyünk ötven évet az időben, ehhez képest milyen nagy dolog, hogy otthon tudjuk tesztelni magunkat. A jövőben előfordulhat, hogy belénk épített chipek real time-ban küldik majd az információkat a gépi doktoroknak. Személyes tárgyként még a görkorcsolyámat küldeném el a jövőbe, ami már most egy kicsit muzeális darab, de arra tökéletesen alkalmas, hogy a nagyobbik lányommal együtt görkorcsolyázzak. Mostanában a Covid alatt értékelődött fel újra az életemben.
• Könyvek, filmek, amiket mostanában olvastál, láttál, amelyek megérintettek, és szeretnéd, ha az utókor is megismerné őket.
• Szeretném, ha Durica Katarina Városi rókák című regényét megismerné az utókor. Elképesztő számomra, hogy a XXI. században, Európa szívében az emberkereskedelem egyáltalán nem számít meghökkentő dolognak. Senki nem kapja fel a fejét, ha a vezető hírek között ott szerepel: lekapcsoltak egy hálózatot, akik nőkkel és gyerekekkel kereskedtek Magyarország és Brüsszel tengelyben. Remélem, ötven év múlva mindez már nem fordul elő és megbotránkozva olvassák majd az emberek ezt a könyvet. Sheryl Sandberg és Adam Grant B terv című könyve is a csomag része lenne, ami a lelki alkalmazkodóképességről és a gyászról szól. Szerintem most nagyobb szükség lesz, mint valaha azokra a képességekre, amikről a szerzők írnak. Remélem, amikor kinyitják az időkapszulát, ez a könyv már általános iskolai tananyag lesz. Mint ahogy Brené Brown a Bátraké a boldogság című műve is, ami a sebezhetőségről és a szégyenről szól. Ez is az érzelmi intelligencia kapcsán fontos könyv számomra.

Sajnos ma még nagyon sok intézményben a nevelés, az oktatás a megszégyenítésen alapul, ennek rendkívül sok káros következménye van. A jövő emberei remélhetőleg már sokkal többet tudnak majd a szégyen pusztító hatásáról, de ha még nem, akkor ebből a könyvből ők is tanulhatnak.

És a végére jöjjön egy utópisztikus filmsorozat, a The One, amit nemrégiben a Netflix-en néztem meg. Arról szól, egy új algoritmus hogyan forradalmasítja a társkeresést. Az ember génállományát alapul véve megkeresi a hozzád leginkább passzoló párt, éljen bárhol a világban. A film kivitelezése némi kívánni valót hagy maga után, viszont az elképzelés nagyon elgondolkodtató. Kíváncsi lennék a filmet megnézve, mit gondol a társkeresés jövőjéről az utókor.

Játékos szelfi Hesna és gyermeke ( fotó: Al Ghaoui Hesna )

Gondolatok, jótanácsok Al Ghaoui Hesnától 2021-ből a jövő számára

Mindenképpen azt tanácsolnám, hogy egészen korán kezdjék el fejleszteni a gyerekek érzelmi intelligenciáját. Olyan sok inger és információ zúdul ránk, ami miatt elképzelhető, hogy sokkal rosszabb lesz a helyzet egy-két évtizeden belül. Az agyunk nem tud olyan mértékben fejlődni, mint ahogy a technológia. Ha nem találunk ki sürgősen valamit arra, hogy tudatosan elkezdjünk olyan mechanizmusokat kidolgozni, amelyekkel a gyerekek képesek lesznek feldolgozni ezt az információdömpinget, akkor szerintem 10-15 éven belül a lakosság 100 százaléka mentális problémákkal fog küszködni. Én mindenképpen az érzelmi intelligencia fejlesztést, a relaxációt, a meditációt egyértelmű prioritások közé venném az oktatásban és a nevelésben. Minden más pótolható, megtanulható, de az érzelmi intelligenciával korai stádiumban kell elkezdeni foglalkozni. Én is próbálom a magam eszközeivel tudatosan így nevelni a gyerekeimet, de ez egyáltalán nem egyszerű, mert mi is benne vagyunk a hétköznapok sodrásában.

A másik üzenetem pedig az lenne, hogy próbálják meg a mostanihoz hasonló helyzeteket külső perspektívából nézni és tanulni belőlük. Biztos, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen globális válság, amiben élünk, ezért fontos olyan készségeket elsajátítani egy ilyen helyzetben, ami hasznos lehet az alkalmazkodásban. S ha sikerült, tudatosítsuk magunkban, írjuk le, és veregessük, vállon magunkat, merthogy a biztonsági érzetünk csak ezekből fog tudni felépülni.

Az Időkapszula rovat más interjúit itt olvashatod:

Borbély Alexandra

Juhász Anna

Trokán Nóra