Nevess ki, de én hiszek abban, hogy a nagy emberek először kicsik voltak, aztán tetteik mértéke növelte őket hatalmassá, és helyezték őket köztéri talapzatokra, méretes koszorúkat aggatva lábaikhoz. Ugyan, nem érzik magukat kínosan ezektől a giccs-virágoktól?

Így lett a nyeszlett, vékonydongájú, kisé izgága színházrajongó vándorkomédiásból koszorús költő, hatalmassá növesztett hérosz. Akiről csak a nagy, dicsőséges és forradalmi jelzők juthatnak eszünkbe.

Kit érdekel ma már, hogy hajdanán tojással dobálta az unatkozó közönség, és az, hogy nem volt hajlandó felvenni a tiszti nyakravalót, s ezért röpülnie kellett a seregből?

Ki tudja azt az irodalomkedvelőkön kívül, hogy a koltói nászúton egy fiatal cigánylány volt a heves költő szeretője...mindez lényegtelen.

De mégis milyen érdekes a jelen szövedéke, milyen furcsán rajzolja át az emberek körvonalait, a régmúlt férfijait, asszonyait újra és újra. Milyen sokféle módon, hangnemben és határozottsággal veszik a nevüket a jelenkor "nagyjai" a szájukra.

És az ünnepek idején egyúttal milyen elképesztő bizonyossággal mondjuk ki a világ törvényeit, a vízszintesek és függőlegesek szabályait, és húzzuk meg a feketék és fehérek demarkációs vonalait.

Mert mi tudjuk. Mert hiszen csak Mi tudjuk, senki más.

De ez most nem érdekel, nem akarom, hogy érdekeljen.

Nevess ki, de szeretek fiatal lenni: márciusi hévvel, szenvedélyesen és nem csak márciusban...talán örökké.