Egyszerre lehet börtönőr, akinek kezében van szabadulásod kulcsa, és börtönöd is, amely nem engedi, hogy saját utadat járd. Hol simogat, hol fityiszt mutat, ha hívod, nem jön, máskor kéretlen bekopogtat, van is, nincs is. Arról lehet megismerni, hogy kiszámíthatatlan, láthatatlan és befolyásolhatatlan. A remény öntörvényű, lakóhelye ismeretlen, családi állapota nincs s feltehetően kétnemű.
A remény valójában a tapasztalat és az álom határán lógatja a lábát - ugrásra készen. Tudja, hogy nélkülözhetetlen, és csak reméli, hogy senki nem jön rá, nélküle is mennének a dolgok.
A remény a múltat köti össze a jövővel. Kihagyja a jelent, ezért alapjában attól foszt meg bennünket, ami a legfontosabb lenne. Aki képes a jelenben élni, azt nem fogja a múlt, és nem kábítja a jövő. Amikor reménykedünk, nem teszünk mást, mint a múlt tapasztalatait - egy jövőbe vetett kívánsághoz igazítva - meghosszabbítjuk vágyaink, hitünk, akaratunk álomerejével.
S a reménysugár olykor valóban segít kitalálni a sötét erdőből, lett légyen az betegség, magány, pénztelenség. Van, akinek az segít, hogy orvosa a szemébe mondja: reménytelen, menthetetlen. S a válaszreakció lehet a csakazértis. Ettől akár meggyógyulni is lehet. Máskor az orvos szava a kegyelemdöfés. Nem ettől de hamarább ér véget egy élet, egy szenvedéstörténet. Van, aki akkor nyer, amikor már letett minden reményről. S van, akit épp ellenkezőleg, a remény viszi tovább az útján, átlépve az irracionalitás határát - a sikerig, a győzelemig.
Kétélű fegyver a remény. Kétélű és kéretlenül jelen van életünkben. Az úton járó ember egyet mindenképp megtehet, amikor befelé-kifelé figyel: tudatosítja magában helyzetét, eszköztárát, a hozzájuk való viszonyát. A remény mögött bizonytalanság van - s kevesen mondhatják el magukról, hogy biztosak önmagukban -, a bizonytalanság pedig a félelem vegykonyhája.
Nehezebb, de biztosabb arra venni az irányt, amerre a félelem lapul. Neki nincs álruhája, s könnyebben szóra bírható. Aki a félelembe karol, az már bízik magában. S nem reménykedik.
R.G.
