Kétségtelen, hogy a depresszió egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása a tétlenség, a szinte tökéletes passzivitás. - szögezi le tanulmányának bevezetőjében Dr Philippe Presles, francia pszichoterepauta. A felületes szemlélő, lett légyen az a családtag, vagy munkatárs ezért először hajlamos lustasággal, tunyasággal vádolni az ilyen embert. Ez a gyors értékítélet azonban nagyon veszélyes, mind a depressziós betegre, mind a környezetükben élőkre.

Mindenkinek vannak ugyanis, hosszabb-rövidebb depressziós időszakai. Amikor valakit valamilyen kudarc, csalódás ér, vagy egyszerűen csak olyan időjárási front dominál, amilyenre érzékeny, rosszkedvű lesz.

Kivel ne fordult volna már elő, hogy éppen nincs kedve semmihez, semmi nem kelti fel igazán az érdeklődését, cseppet elhanyagolja mind a munkáját, mind az otthoni tennivalókat?

Az egészséges ember azonban általában rövid idő leforgása alatt kihozza magát ebből az állapotból, pláne, ha környezete is megérti az okokat, és segíti jobb kedvre, aktivitásra hangolódni. A valódi depressziónak azonban vannak egyéb jelei is. Búskomorság, alvási problémák, önértékelési zavarok, a legsúlyosabb esetekben már teljes tétlenség, befelé fordulás.

A depressziós, vagy depresszióra hajlamos ember különböző reakciókat vált ki környezetéből. - világít rá tanulmányában a szakértő.

A laza munkahelyi kapcsolatban, vagy a valódi érzelmi kötődést nélkülöző családtagok körében nem ritka a depressziósok teljes elutasítása, sőt a kifejezett ellenük fordulás. Szemrehányások, kritikák, szidalmak sorát zúdítják rá tétlensége miatt, mely természetesen gyakran párosul azzal, hogy valóban nem jól, vagy nem elég gyorsan végzi el feladatait.

Ez a helyzet ráadásul gyakran súlyosbodik azzal, hogy maga a depressziós sem ismeri fel, és fogadja el, hogy ő tulajdonképpen beteg.

A legtöbb depressziós szégyell orvoshoz fordulni, megpróbál valamibe, vagy valakibe belekapaszkodni, hogy ki tudja hozni magát ebből az állapotból.

Dr Philippe Presles statisztikái szerint, a hozzá eljutó betegek 72 %-a már az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, s csak a pislákoló életösztön hajtja az orvosi segítség irányában. Örvendetesnek tartja viszont, hogy a többiek vagy nem egyedül érkeznek, vagy van a környezetükben olyan barát, társ, vagy családtag, aki segíthet a depressziósnak az állapot javításában, és elindulhat a gyógyulás útján.

A meg nem értés és az elutasítás azonban egyre jobban lehúzza a depresszióst, aki végül teljesen magányosnak és feleslegesnek érzi magát, és önkezével vet véget életének.

A depressziósok öngyilkosságáért tehát a környezet is felelős. - mondja ki a súlyos végítéletet a szakértő.

Figyeljünk hát jobban oda a környezetünkben élőkre, fogjuk meg a kezüket, találjuk meg benne a jót, szidalmak helyett próbáljunk nekik biztatatást adni. - hangsúlyozza Dr Philippe Presles.