Kedves Életforma.hu és tisztelt Olvasók!

Először is köszönöm a sok jó tanácsot, amiket az előző levelemmel kapcsolatban írtak.

Miután megírtam a problémámat, leültem beszélgetni a férjemmel, hogy találjunk valami megoldást, mert így csak a kecske lakik jól, a káposzta viszont (szerény személyemben) rohamléptekben fogy. Mondanom se kell, hogy parázs vita kerekedett a beszélgetésből...

Már több mint egy órája soroltuk egymásnak a másik miatt szenvedett sérelmeinket, amikor egyszerre furcsa gondolat pattant ki a fejemből. Már nem is figyeltem arra, amit mond (gondolom, tovább bizonygatta, hogy frigid vagyok, mert nem vagyok képes naponta háromszor...), csak felháborodástól vöröslő arcát láttam, és arra gondoltam: Te jó Isten, hogy lehet, hogy 22 év után ennyire elbeszélünk egymás mellett?

Hogy lehet, hogy majdnem negyed évszázadnyi közös élet és két gyerek felnevelése után még van olyan dolog, amiben egyszerűen képtelenek vagyunk kompromisszumot kötni? Nem lehet, hogy erre szokás nemes egyszerűséggel annyit mondani, hogy "csőd"?

Húsz éves voltam, amikor hozzámentem. Egy balatoni üdülőben ismertük meg egymást, és be kell hogy valljam, első pillantásra annyira antipatikus volt, hogy viszketett tőle a tenyerem. Egy ronda, már 24 éves korában kopasz, nagyképű bunkót láttam benne, aki ököllel veri az asztalt, ha röhög, hogy magára irányítsa a figyelmet. Aztán - most már kezdem úgy gondolni, hogy valami csoda folytán - a bunkó elkezdte felkelteni az érdeklődésemet. Ezután lepergett a jól ismert történet: randi, bókok, virág, vallomások, és 20 évesen már az anyám mennyasszonyi ruhájába próbáltam belepréselni magam.

Kár volt? Ilyen fiatalon, egy évnyi együtt járás után felelőtlenség volt hozzámenni? A barátaim között nem egy pár ment szét az elmúlt években, de úgy gondoltam - persze mindenki így gondolja, amíg be nem üt a krach -, hogy mi kivételek vagyunk. Lehet, hogy az én generációm túlságosan elkapkodta a házasságot? Most 42 éves vagyok, és őszintén szólva nem látok rá túl nagy esélyt, hogy sikerüljön új párt találnom.

Most kezdjek el randizgatni, kicsípni magam - viselkedjek úgy, mint valami pubi bakfis? A gyerekeim röhögnének rajtam - már ahogy a válás után a kedélyállapotuk visszatérne a rendes kerékvágásba. Egyáltalán a szexuális problémáink elegendőek ahhoz, hogy elváljunk?

Egy olvasó

(Lz)