Lelki alkatunktól függően a harag, a gyűlölet, vagy a depresszió, önleértékelés hatalmasodhat el rajtunk. Ezek az érzések rendkívüli módon rombolják kapcsolatainkat, örömképességünket, mindennapi életünket. Sok lelki energiát emésztenek azáltal, hogy lefoglalják gondolatainkat, memóriánkat, állandóan készenlétben tartják idegrendszerünket, mintha folyamatos krízishelyzetben lennénk.
Az elszenvedett sérelem emlékei idővel leülepszenek a mélyben, de a negatív érzések továbbra is irányítanak minket, így alig kikövetkeztethető már az összefüggés a történtek, és rossz közérzetünk között. A megbocsátás nem feltétlenül állítja helyre a jó kapcsolatot, ha volt egyáltalán, de a lekötött energiáinkat felszabadítja. Segít kilépni az önsajnálat, vagy éppen a leküzdhetetlen harag állapotából - magyarázza Bakondi Gábor klinikai szakpszichológus.
A világ vallásai évezredek óta tudják, hogy a megbocsátás elengedhetetlen a harmónia, kibillent egyensúly helyreállításához. Jézus tanítványai is érezték a megbocsátás jelentőségét, amikor megkérdezték: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.
A megbocsátás persze nem könnyű folyamat, nem egy szempillantás alatt történik. Egy szemléletbeli változással kezdődik, melynek során a rossz emlékek más megvilágításba kerülnek. Ki kell lépnünk a tettes-áldozat nézőpontból, úgy, hogy a bántó személyt is elkezdjük esendő, hibáival, indulataival küzdő személyként látni, aki nem a megtestesült gonosz. Ugyanolyan ember ő, amilyen mi, ugyanúgy tökéletlen, és gyakran elveszti a csatát negatív tulajdonságaival szemben és a rossz utat választja. Ez természetesen nem szabad, hogy bagatellizálja a traumát. Nem kell azt gondolnom, hogy igaza volt, vagy csak én látom sötéten a történteket. Nem. Ami történt rossz volt, hiba volt, bűn volt. Hiszen ha nem lenne az, nem volna mit megbocsátani.
Ha magunkba nézünk, mi ugyanígy követünk el bűnöket embertársaink ellen, amikor türelmetlenek, igazságtalanok, erőszakosak, figyelmetlenek vagyunk, még sem gondoljuk magunkat elvetemült gazembernek. Előfordulhat, hogy valaki minket lát ilyennek, és neki van szüksége arra, hogy nekünk megbocsásson. A megbocsátást nem kell, hogy megelőzze, vagy akár kövesse bocsánatkérés. A másik ember nem feltétlenül látja be (talán egész életében nem szembesül vele), hogy rosszat tett nekem. Ez legyen az ő gondja. A megbocsátás nem ő érte van, hogy felszabaduljon a bűn terhe alól, hanem miattunk, hogy mi szabadulhassunk, és tovább léphessünk.
A sérelem sokszor együtt jár önmagunk leértékelésével. „Jobb híján” magunkat hibáztatjuk, amiért ilyen megtörténhetett. Látnunk kell, és ebben gyakran nélkülözhetetlen egy szakember segítsége, hogy a másik vétke, nem jelenti azt, hogy én kisebb értékű vagyok, vagy „megérdemeltem” volna, ami történt. Ami történt, attól bárki hasonlóan szenvedne, hiszen ettől vagyunk emberek. Aki érzéketlen, a szívét megkeményíti, az pont azt az emberi érzékenységet öli ki magából, ami a boldog kapcsolatokhoz, az öröm átéléséhez szükséges.
Tudatosíthatjuk, hogy megengedhetetlen, ami velünk történt, és jogunk van haragosnak, csalódottnak, szomorúnak lennünk. Mégis jó tudni, hogy választhatjuk a megbocsátást is, amellyel lehetőséget adunk, hogy ne elnyomjuk, ne önmagunkat becsapva meg nem történté tegyük, hanem lezárjuk a sebet, amely így megindulhat gyógyulás felé.(Forrás: pszichologuskereso)
