Az hagyján, hogy nem viszi vissza, mert az plusz meló lenne, de hanyag eleganciával rádobja a ruhákra. Hadd ázzanak egy keveset.

Persze közben már sorjáznak, a "Drágám, hol van a..." és "Nem emlékszel, hová tettem a..." kezdetű mondatok, végül a slusszkulcs és pénztárca keresési akció résztevőjeként villongok, mire nagy nehezen beindul a reggeli szekér.

Kellene egy bejárónő. No, de hol találni olyat, aki nem takarít, csak egyszerűen pakol a család után...

Atyaisten. Micsoda kisszerű dolgok nőnek hatalmas bűnné pár év házasság után?- kattog az agyamban egész nap, s a szokásos gondolatrohanásban űzetve, már azon töröm a fejem, hogy nekem ugyan hány hasonló, apró idegesítő szokásom szerepel az ő bűnlajstromán?

Vajon én mivel kergethetem az őrületbe? Soha nem beszél róla, mintha ez olyan kisszerű lenne. Én bezzeg, nem állom meg szó nélkül. Sajnos.

S mire este holt fáradtan dőlök az ágyba, s úgy döntök, hogy kigyógyítom végre magam ezekből a hülye házassági allergiákból, dühöngve veszem tudomásul, hogy már megint nem bírok elaludni.

Ő ugyanis békésen horkol...-amit nyilván szóvá fogok tenni holnap (is).