Amikor kiválasztunk egy édes kiscicát, egy kajla kutyust és hazavisszük, talán eszünkbe se jut, hogy bizony ők előbb fognak meghalni, mint mi. Pedig sokszor az ő haláluk az első szembesülésünk az elmúlással, vagyis ilyen módon, az ő elvesztésük készít fel minket életünk további veszteségeire. Erről Korom Gábor kutya kiképző, a Tükör Módszer megalkotója beszélt egy előadásban. A kultúránknak – és ez általában igaz az európai országokra -, van egy olyan hiányossága, hogy nem igazán tudunk szembenézni az elmúlással. Ám, amikor egy kisállatot beengedünk a családba, szinte garantált, hogy egy adott ponton őt elveszítjük. Ilyen értelemben, egyfajta missziót is teljesít a háziállatunk, hiszen általa már átmegyünk a gyász stációin, mire elkövetkezik szüleink, egy rokonunk, barátunk halála.
Kutyánk, macskánk elvesztésekor reakciónk nagyon hasonlatosak ahhoz, amikor egy embertársunk, szerettünk megy el. Van bennünk önvád, vajon elég időt töltöttünk-e vele, megadtunk-e neki mindent, megkapott-e minden kezelést, ami az életét meghosszabbíthatta volna? Különösen nehéz ez akkor, ha nekünk kell döntenünk az elaltatásáról. Ha úgy érezzük, egyedül nem birkózunk meg a fájdalommal, nem szégyen akár pszichológust is felkeresni. Fontos a végtisztesség megadása, így nekünk is könnyebb elfogadni a megváltoztathatatlant. Aki teheti, saját kertjében helyezi örök nyugalomra kedvencét, de vannak már kisállattemetők is.
Felmerül, hogy ha elment a kutyánk, cicánk, papagájunk, pótoljuk-e, és ha igen, azonnal, vagy várjunk vele. Nincs rá jó válasz. Átmenetileg a bennünk lévő ürességet az is kitöltheti, ha önkéntesek leszünk egy állatmenhelyen, vagy ugyanott kutyasétáltatást vállalunk. Van, akinek az hoz megnyugvást, ha rögtön hazavisz egy másik állatot. Láttunk olyat is, hogy fajtára, színre ugyanolyat választott a gazdi, mi több, a neve is ugyanaz lett. Van, aki szintén a pótlás mellett dönt, de mindenben különböző utódot keres; van, aki kivár és van, aki úgy dönt, hogy soha többé nem enged be kisállatot az életébe, mert ezt a fájdalmat nem szeretné újra átélni. Egy biztos, az elbúcsúztatott állatunkat nem fogjuk megtalálni egy másikban! Ne is keressük! Adjuk meg az új belépő számára az elvárásoktól mentes szeretetet.
Sajnálatos, hogy sokszor a külvilág félvállról veszi a gazdik gyászát, nem érzik olyan súlyúnak, mintha valaki egy embert siratna. Pedig sokszor egy kutya többet jelenthet egy egyedülállónak, mint a családtagjai, ezért semmiképpen se legyintsünk rá, próbáljunk osztozni fájdalmában, segíteni vesztesége feldolgozásban. A halál visszafordíthatatlanságát épp olyan nehéz megélni egy állat, mint egy ember elvesztése esetén.
