Kórházak, börtönök, elmegyógyintézetek. Valódi totális intézmények, amelyek teljesen zártak, külön kis világot alkotnak, szigorú szabályokkal és a fegyelmezés, korlátozás széles skálájával. Sokszor elborzasztó módszerekkel dolgozva...

Már az ókoriak is ismerték az elmebetegség különféle formáit, ám nem kezelték őket külön, elsősorban a  család feladata volt a betegek gondozása.

A középkorban az elmebetegek továbbra is társadalom részeként éltek, nem voltak elkülönítve. Tébolydák vagy elmegyógyintézetek még nem léteztek, és egyébként is úgy tekintete rájuk, mint akiket megszállt a démon, vagyis valamiféle büntetésben részesültek.

A  XVI. és XVII. századtól azonban a városok rohamos fejlődésnek indultak, a kölcsönös társadalmi segítségnyújtásban már nem bízhattak a pszichiátriai betegek.

A mai elmegyógyintézetek őse az úgynevezett ispotályok (menhelyek) voltak, ahová válogatás nélkül kerültek be a csavargók, dologtalanok, koldusok és mellettük ott tartották a gyengeelméjűeket is, javító-nevelő célzattal egy kis kényszermunkára és imára fogva.

A XVIII. századtól aztán megépültek az első tébolydák is, és nagyjából innentől számíthatjuk az elmebetegség fogalmának kialakulását is. A 19. századtól már egyértelműen orvosi hatáskör alá tartoztak a pszichiátriai betegek, ám ez nem jelentette azt, hogy szakszerű ellátást kaptak volna.

Elképesztő módon gyógyították, pontosabban kínozták ugyanis ezeket a szerencsétleneket. A betegek sokszor pincékben tartották leláncolva, borzasztó szenvedéseknek és gyógymód oknak kitéve. Gyakran mutogatták őket egy kis pénzért a látogatóknak, például a híres  londoni Bethlehem kórházban körtúrákat is szerveztek a kíváncsiskodóknak.

Benedek István Aranyketrec című könyvében olvashatunk az alábbi, még a 19 században is humánusnak tartott módszerekről:

Kényszer-állás: akár fél napra is kifeszítették keresztben a beteget,  a mennyezethez kötözve.

Száj-körte: a beteg szájába kötötték, hogy ne beszélhessen.

Kényszer-szék: néha hónapokra belekötözték az áldozatot, hogy megnyugodjon.

Hidegvíz-kúra: a lekötözött beteg fejére csorgatták a vizet, egészen a fejbőr szétmállásáig. Ennek továbbfejlesztett változata, amikor koporsóba rögzítették a beteget, és csak a feje volt szabadon.

Üreges kerék: ha mozdulatlan volt a beteg, akkor nyugodtan állhatott benne, de amennyiben elkezdett nyugtalankodni, a kerék is forgásnak indul.

Vegyi gyógymódok: hánytató borkősavat adtak a betegeknek, vagy higanyt dörzsöltek a fejbőrbe, továbbá  bőrbe juttattak rühatkákat

Ehhez képest drámainak nevezhetjük a francia forradalom idején Pinel doktor tettét, aki a leoldotta az "őrültekről" a bilincset, és emberséges bánásmóddal, jobb körülmények biztosításával látványos eredményeket ért el.

Sajnos módszereit aztán újabb hosszú évtizedekig elfelejtették, s a pszichiátriai betegek gondozásában valódi áttörés a 20. századig váratott magára.