Amikor Melinda Wenner Moyer 2018 őszén körbetekintett a világban, mindenhol csak kifejezetten rossz „arcokat” (az angol erre egy sokkal durvább kifejezést használ) látott.
Angliában és az Egyesült Államokban hihetetlen mértékben növekedett az úgynevezett gyűlölet-bűnözés (hate crime). Egyre-másra kerültek napvilágra a #MeToo esetek, Donald Trump volt a Fehér Ház ura. "Mindenhol csak a rossz viselkedés példájával találkoztam” - mondja Moyer. „Egyre többet gondoltam arra, mi lesz a gyerekeimmel, ha csak ilyen viselkedést tapasztalnak a való életben, vagy látnak a tévében, interneten?" Moyer ekkor egy komoly elhatározásra jutott: minden erejével arra fog törekedni, hogy gyerekei ne legyenek rossz „arcok”.
Moyer, tudományos újságíróként és az egyik nagy lap családi rovatvezetőjeként úgy döntött, hogy végignézi, milyen kutatások foglalkoztak ezzel a témával, majd összegzi tapasztalatait, és könyvet ír az összegyűjtött anyagból. A könyve meg is született, a címe: Hogyan neveljük fel a gyerekeinket, hogy ne legyenek rossz „arcok” (How to Raise Kids Who Aren’t Assholes).
Számtalan könyv foglalkozik azzal, hogy mit egyen a gyerek, mi a helyes, és egészséges étrend, hogyan legyen az esti altatás, és miként neveljünk csodagyerekeket a jövő számára. Arról viszont egy sort sem olvasni, mit tegyünk azért a hétköznapokban, hogy kedves, együttérző, empatikus ember váljon felnőtt korában csemeténkből.
Nem elég a szülői példamutatás, beszélnünk kell gyermekeinkkel
Hogy miért nem foglalkoznak ezzel a témával? Nos erre Moyer azt találta magyarázatként, hogy a szülők attól tartanak, ha kedves, megértő gyereket nevelnek, az a későbbiekben, a felnőtt életben a siker ellen fog hatni. Magyarán az érvényesülés látja annak kárát, ha empatikus felnőtt lesz az ifjúból. „Végig néztem az ezzel kapcsolatos kutatásokat és ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. A kedvesség valójában erősen összefügg a sikeres élettel. Volt egy tanulmány, amelyben a kutatók különösen a fiúk viselkedésére fókuszáltak, a megállapításai pedig pont a közvélekedés ellenkezőjét erősítették meg. Eszerint azok a fiúk, akik a legnagyvonalúbban viselkedtek az óvodában, 25 éves koruk körül keresték a legtöbb pénzt – már, ha a sikert pénzben mérjük.”
A rasszizmussal, annak kialakulásával kapcsolatos képzeteket, esetenként tévképzeteket hozta fel példaként Mayer. Fehér szülőként ő például elmagyarázta ötéves kislányának, miért tiltakozik George Floyd meggyilkolása nyomán a Black Lives Matter-rel együtt.
Fontosnak tartotta, hogy verbálisan is valamit átadjon a saját értékrendjéből gyermekének. Mindezt azért is tette, mert nagyon sok felmérés azt állapítja meg, hogy a fehér szülők általában egyfajta „színvak” nevelésben részesítik gyermekeiket. Azt gondoluk, hogy ha nem beszélünk a bőrszínekről a gyerekeinkkel, akkor ők azt nem fogják látni, nem is fognak ügyet csinálni belőle, és így kisebb valószínűséggel lesznek rasszisták. „A kutatás azonban azt mutatja, hogy ez egyáltalán nem így van. Három hónapos kortól a csecsemők képesek felismerni a bőrszínt, és szeretnek olyan, felnőttekről készült képeket nézegetni, amelyeken olyan bőrszínű emberek láthatóak, mint, amivel gondozóik rendelkeznek. Tehát tudjuk, hogy a gyerekek mindezt már felismerik, és hogy ezek alapján egyfajta ítéletet is alkotnak.”
A gyermekek természetükből adódóan kíváncsiak, megpróbálják megérteni, miért is működik úgy a világ, ahogy működik, és mivel komolyabb élet-tapasztalattal még nem rendelkeznek, így néha nagyon egyszerű következtetéseket vonnak le a jelenségekből.
A gyerekek számára elsődleges tapasztalat lehet, hogy a hatalommal, tekintéllyel és pénzzel rendelkező emberek többsége fehér. Ha pedig a szülők és a tanárok nem beszélnek arról, hogy a rasszizmus hogyan táplálja ezt a hierarchiát, akkor a gyerekek a legegyszerűbb következtetésre jutnak: A fehér embereknek azért van nagyobb hatalmuk, és több pénzük, mert ők jobbak.
Ha pedig egy szülő az elhallgatással azt az érzetet is megerősíti a gyerekben, hogy illetlenség erről a témáról beszélni, az még egyfajta bűntudatot is kelthet a gyerekben. Beindul az ördögi kör, elhallgatás, félreértés, sztereotípiák, és már nincs megállás, a legjobb szándék is félrevisz.
Egy ellenpélda: az egyik Moyer által idézett 2011 -es tanulmány megállapítása szerint, azok a gyerekek, akiknek (fehér) szülei nem zárkóztak el a téma elől, és szívesen is beszélgettek gyermekeikkel erről a kérdésről, kevésbé voltak előítéletesek, mint azok, akiknek a szülei úgy tettek, mintha ez a kérdés nem is létezne.
Legyen önbecsülése a gyereknek, de a nárcizmus azért álljon távol tőle
Egy másik terület, amelyet Moyer ellentmondásosnak talált a gyerekek szempontjából, az önbecsülés kérdése volt. Gyakran ugyanis a szülők jószándékú próbálkozása áshatja alá a gyerek önbecsülését. A teljesítménycentrikus szülők olyan elvárásokkal közelítenek gyermekeik felé (tanulási, sportolási eredmények, teljesítmények), melyek oda vezetnek, hogy a gyerek ennek függvényében ítéli meg a szülő szeretetét. Úgy gondolják, hogy az irántuk érzett szeretetük attól függ, hogyan teljesítenek.
"Általánosságban elmondható, hogy a feltétel nélküli szeretet kinyilvánítása az egyik legfontosabb dolog az egészséges önbecsülés szempontjából."
Moyer nem tervezte, hogy könyvet ír a témában. „Ki vagyok én, hogy megmondjam más szülőknek, hogy mit tegyenek, főleg úgy, hogy én is gyakorlatilag menet közben tanulom a dolgokat?!” – mondja egy tíz és egy hét éves gyermek anyukájaként. Gyermekkorát nagyrészt Atlantában töltötte, édesanyja belsőépítész, édesapja menedzsment tanácsadó volt. Nevelését úgy írja le, hogy abban ugyan megvoltak a határok, de a szeretet és az empátia uraltra a családi légkört szemben a „tekintélyelvű” stílussal, amelyet általában szigorú szabályok, fegyelem és ridegség jellemez.
A könyv megírása során – bizonyos mértékig - újraélte saját gyermekkorát.„A 80 -as évek elején sokkal több tekintélyelvű szülő volt, és azt hiszem, az enyémek kiegyensúlyozottak voltak abban, hogy hagytak döntéseket hozni, ugyanakkor megvoltak a világos határok is.” Moyer könyvében ráklépésben haladt, vagyis a kiindulópont az volt, hogy mi miatt válhat egy gyerek rossz „arccá”, és mit tehetnek a szülők az ellentétes tulajdonságok és értékek kialakulása, kialakítása érdekében.
Egyik fő megállapítása, hogy a nagylelkűség és a segítőkészség előmozdítása mérsékelheti az önzést. Az önbecsülés támogatását fontosnak tartja, de anélkül, hogy nárcisztikus gyermeket nevelnénk. Könyvében kitér a harmonikus testvérkapcsolatok fontosságára is. „Határozottan foglalkozni akartam azzal, hogyan neveljünk olyan gyerekeket, akik nem zsarnokoskodnak mások felett. Mit tudunk arról, hogy mi teszi a gyerekeket zsarnokká?”
A politikai légkörnek mérgező hatása lehet
A könyv megírása idején szembesült Moyer azzal is, hogy a durva politikai, közéleti légkör milyen mérgező hatású lehet a fiatal korosztály viselkedésére.
„A 2016-os amerikai elnökválasztás idején készült egy tanulmány, amely megállapította, hogy azokban a körzetekben, amelyek nagyon Trump-pártiak voltak, nőtt a zaklatási arány az iskolákban. A különbség pedig szignifikáns volt azokhoz az iskolákhoz képest, melyek Clinton-párti körzetekben működtek.
Moyer fontosnak tartja és ennek hangot is ad könyvében, hogy olyan dolgokról is nyíltan beszéljünk gyermekünkkel, mint a nemiség, a faji kérdések, a szex és a pornográfia, bármennyire is kellemetlenül érezzük magunkat ezekben az esetekben.
Ide tartoznak azok a témák is, amelyekre mi, vagy gyermekeink korábban nem is gondoltunk. "A zaklatással kapcsolatos kutatások során meglepődve olvastam, hogy sok gyerek, aki zaklatja társait, egyszerűen nem is fogja fel, hogy amit tesz, az kifejezetten bántja a másikat - mondja. Ezekről pedig beszélgetni kell a gyermekeinkkel, nem elég a szülői példamutatás, a jobb megértés érdekében verbalizálni kell a problémát.
A mások nézőpontja
Moyer könyve egy kényelmetlen igazságot is megfogalmaz: szembe kell néznünk saját buta hajlamainkkal, önzésünkkel, öntudatlan elfogultságainkkal, nőgyűlöletünkkel, azzal, hogy képtelenek vagyunk, vagy éppen nem is akarjuk megérteni mások nézőpontját. Mindezt pedig még azelőtt meg kell tennünk, hogy ugyanezt elvárnánk gyermekeinktől. Moyer kutatásainak eredményeit a saját szülői gyakorlatába is átültette.
Úgy véli, hogy mindez pozitív hatással volt a családjára, gyerekeire, és saját magára is. Megpróbálja gyermeke szemszögéből látni a dolgokat, ők pedig nagylelkűbbek lettek, és többet gondolnak a közös munkára és a segítségnyújtásra. „Azt érzem, hogy a gyerekeim jobban kijöttek egymással, mióta kipróbáltam néhány testvérstratégiát” - mondja. „Mintha kevesebb konfliktus lenne a házban - és kevésbé vagyok frusztrált és dühös, mint korábban. Emiatt közelebb kerültünk egymáshoz.”
Elismeri azonban, hogy egyik napról a másikra nem lett jobb szülő. Legalább hat hónapba telt, mire valamiféle eredmény mutatkozott. „Bizonyára továbbra is sokat hibázok.Néha tanácsot kérek a gyerekeimtől. Azt hiszem, nagyon szeretik, ha segítséget kérünk tőlük. Ezenkívül megmutatjuk, hogyan kell bocsánatot kérni, és nyilvánvalóvá tesszük, hogy mindenki hibázik. Ez pedig rávilágít arra a tényre, hogy soha nem leszünk tökéletesek, és ez rendben is van így.”
Forrás: (The Guardian)
