1974-ben befejeztem az iskolát, dolgozni kezdtem, és fejest ugrottam a nagybetűs életbe. 1975-ben férjhez mentem, 1976-ban megszületett a gyerek. Spórolás, lemondás mindenről, mert lakás kell! Építkezés... még több lemondás. A férjem egyre sűrűbben nézett a pohár fenekére, hogy színesebbnek lássa a szürke hétköznapokat. Aztán behívták katonának. A férjem, ha eltávra jött, úgy töltötte közöttünk az idejét, mintha idegenek lettünk volna - idézi az egyik párkapcsolattal foglalkozó honlap.

Aztán leszerelt, és egyre többet ivott... cimborák, kétes kiküldetések... veszekedések... és 1982-ben válás. Közös megegyezéssel, kultúráltan, mintaszerűen. Megbeszéltük, hogy nincs értelme gyötörni egymást, a kapcsolatunk kihűlt, semmi közös témánk nincs. A házasságunk egy fiatalkori botlás volt. Ő elment, én pedig a gyerekkel maradtam és fizettem. Állást változtattam, hogy végre be tudjam fejezni a lakást, és a férjemnek is kifizethessem, ami megilleti.

Az új munka új emberekkel hozott össze. És bekövetkezett a sorsdöntő fordulat. A nagy szerelem, ami vak és süket... Pedig anyám előre megmondta, hogy ne gondoljam azt, hogy ez majd különb lesz az elsőnél. De még mindig csak huszonhat éves voltam, és ki hiszi el ebben a korban az idősebbeknek, hogy a szerelem szép, de mulandó?

1983. december 22-én kimondtuk a boldogító igent.1984-ben megszületett közös gyermekünk. Jól éltünk, boldogok voltunk. Rengeteget kirándultunk és szórakoztunk. Megtehettük, hiszen jól kerestünk, és nem kellett lakásra kuporgatnunk, mert nekem addigra már megvolt mindenem. Évekig olyan volt az életünk, mint a tündérmesékben... Aztán jött a rendszerváltás... munkanélküliség... elszegényedés... veszekedések. Elmaradtak a szórakozások és kirándulások.

Én minden munkát elvállaltam, ami csak adódott, hogy éhen ne haljunk, de a férjem nem állta meg sehol a helyét. Ha elhelyezkedett valahol, és végre mindent előteremtettem, ami a munkájához kellett, akkor egyik napról a másikra otthagyott csapot-papot. Aztán később már meg sem próbált munkát találni. Férfiúi öntudatának és felsőbbrendűségi érzésének úgy adott hangot, hogy egyre gorombább lett, a gyerekekkel is ordítozott. Mindenkire féltékeny volt érzelmileg - lelki terror alatt tartott. Aztán megütött. Később ismét bántalmazott és megalázott. A gyerekek rettegtek, én állandóan beteg voltam, éheztünk és fáztunk, gyűltek a kifizetetlen számlák...

Döntöttem: benyújtottam a válókeresetet! Ez újabb verést vont maga után. Erre én feljelentettem, és a gyerekkel együtt vidéki rokonaimhoz menekültem. Ekkor jöttek az ígéretek, hogy változni fog, mert belátja, hogy ez így nem mehet tovább. Visszajöttem, a feljelentést visszavontam. A bontópert nem folytatták le, mert a békéltető tárgyaláson nem jelentünk meg. Ezt még háromszor játszottuk el, mivel ő nem akart válni, ezért jobb ötlet híján a tárgyalás reggelén bezárt a WC-be, és csak este volt hajlandó onnan kiengedni. Miután a kérelmező távolmaradása utólag nem indokolható, az eljárás megszűnt. Minden maradt a régiben.

Próbáltam rábeszélni a férjemet, hogy váljunk el szépen, békében, ha ennyire nem megy együtt. Az állandó civakodás nemcsak minket tesz tönkre, hanem a gyereket is. A rossz családi körülmények károsabbak, mintha csonka családban nő fel az utód. Úgy tűnt, hogy lassan hajlik is a dologra - persze ebben már az is szerepet játszott, hogy az időközben felcseperedett nagyfiam a védelmébe vett, és komoly retorziókat helyezett kilátásba, ha a bántalmazás megismétlődne. Megírtam hát a beadványt, hogy közösen kérjük a házasságunk felbontását. Ő azonban nem írta alá.

Újabb év telt el, mire nem kis csetepaté árán 1995. október 23-án végre elhagyta a lakásomat. A gyerekeim és a testvérem támogatása és jelenléte segített, hogy eljussunk idáig. Az ajtóból még fenyegetően visszaszólt: "Majd én megmutatom, hogy kivel kezdtél ki! Ebbe bele fogsz dögleni!"
Aztán becsapódott mögötte az ajtó, és végre csend lett. Síri csend!

1995. október 24-én postára adtam a válókeresetet. Tudtam jól, hogy nem lesz könnyű mérkőzés. De alaposan átgondoltam mindent, és az összes lehetőséget és körülményt figyelembe véve döntöttem: az egyetlen járható út a válás, meg kell tenni.

A bírósági meghallgatáson a férjem kijelentette, hogy ő nem is akar elválni, én akarom mindenáron szétszórni a családot. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy akkor ő már együtt élt egy másik asszonnyal, aki hajlandó volt a szárnyai alá venni... Én következetesen kitartottam a válási szándékom mellett, tehát a megfelelő indoklással benyújtottam az iratokat.

A következő években újabb tárgyalások voltak, ahol mindent rámhordott: kicsapongó, italozó életmódot folytatok... én! De ő ennek ellenére nem akar elválni, mert családcentrikus. Én alkalmatlan vagyok a gyermek nevelésére.

Pedagógiai, pszichológiai szakvéleményt kértünk, és bebizonyosodott az igazam. Végre elválhattam tőle.

Azóta nem hallottam felőle, az előírt tartásdíjat sem fizeti, de már nem is kell. Közben a közös fiunk befejezte az általános iskolát. Az apjának küldött egy ballagási meghívót az egyik lehetséges címére, de választ azóta sem kapott...

Magányos estéimen sokszor elgondolkodom azon, hogy miért is jutott ilyen csúfos végre életem nagy szerelme, de még máig sem értem. Kísértetként jár vissza egy kérdés: "Hol rontottam el?"