Ezt már nem elég gondolatilag érlelgetni. A realitáselv kényszerítő ereje révén egyre sürgetőbb és sürgetőbb, egyre nyomasztóbb önkövetelményként jelenik, hogy a gyakorlat adja meg a választ az élet nagy kérdésére, arra, hogy: "hogyan alakul, milyen irányba alakítsam az életem? Hogyan leszek én boldog?"

Ez az egy nagy kérdés alapvetően két kérdést és a hozz tartozó döntési kényszert, takar, nevezetesen:

Mi lesz a munkám és hol lesz a munkahelyem, amely a végzettségemnek, képzettségemnek megfelel és a további fejlődésemet is biztosítja?

Ki lesz a párom, mikor lesz családom?

A pszichológia krízis szituációnak nevezi azokat az élet és sorsfordulót jelentő helyzeteket, amelyek az élet folyamán időszakosan fellépnek. A krízis szituáció az egyéntől változásokat és változtatást igényel - sok esetben élettani szinten is változásokkal jár (pl. születés, pubertás, szülés, menopausa stb.). A fiatal felnőtt kor is krízis szituáció a sorsfordítót jelentő döntési nyomás révén. Bár a két kérdés időben szinte egyszerre jelenik meg - különösen a lányoknál -, nem egyszerre kell a valóságban megvalósítani - különösen a férfiaknak -, holott korban egyívásúak, korban összeillenek. Ez a fáziskülönbség sok párkapcsolatra nehezedik.

A professziót is választó nőkre ez a krízis szituáció még további terhet hárít. Ők ugyanis szenvedélyesen keresik a szellemi képességeik számára kihívást jelenő munkát és munkahelyet, ahol keményen helytállni, bizonyítani akarnak. Meg akarják "alapozni" szakmai jövőjüket, késlelteik a párválasztás és családalapítás beteljesítését (mint a férfiak). Előbb be akarják bizonyítani, hogy "érnek valamit", "lehet rájuk számítani". És ami mindennél fontosabb, örömöt keresnek a munkában (is). Ez a bizonyítási "kényszer" növeli az igényességet, és a "keményebb, szikárabb" személyiségvonások előtérbe kerülésének kedveznek.

Ezzel szemben a párválasztásra vonatkozó sürgető érzés nem szorul háttérbe, nem halványul el. Sok fiatal nő vigasztalja magát azzal, hogy még ráér, ismerkedik ugyan, de a kapcsolatot hamar maga is "átmenetinek", " nem véglegesnek" gondolja (talán ugyanúgy, mint a partnere). Ezek a laza igényekkel jellemezhető kapcsolatok jól funkcionálhatnak, tartósak is lehetnek, de. De nem igényelnek a nő részéről elfogadó, befogadó attitűdöt, a másik másságának tiszteletét. Nem igényelnek, mert nem igényelhetnek. Azonos célok, azonos elvárások a jellemzők, és megnyugodnak abban, hogy "azért mi jól megvagyunk". Megvannak, mert a kapcsolat célja a jelenre és nem a jövőre irányul. Arra a jövőre, amely a családalapítással jár, amikor a nő tehessen és a gyermekágyas időszakban testileg és lelkileg is rászorultabb, kiszolgáltatottabb állapotba, élethelyzetbe kerül. Ez a test-lelki kiszolgáltatottság a "lágyabb, puhább" személyiségvonások előtérbe kerülését és működését segít(ené) elő.

A fentiek végiggondolása talán rávilágít arra, hogy a fiatal felnőttkor élet és sorsfordító megválaszolása a nők számára azért is nehezített, mert más-más személyiségoldalak megjelenését, működését igényelné. A váltás a lélek belső színpadán viszont nagyon nehéz. Könnyebb a problémát kívül látni, kívül keresni, kívül megoldani akarni.

Mi ez a kívül keresés? Nyílván a partnerben lehet meglátni a hibát, ráadásul gondolati modell könnyen kialakítható. Nagyanyáink korában a lányokat a realitáselvre avval irányították, hogy "kár várni a hercegre fehér lovon...". Az intés tartalmazta, hogy a nőnek férfi a párja, aki hordozza a férfi mentalitást. A mai lányok általában nem hercegről, hanem "társról", "párról" álmodoznak.

Munkám során sokszor, nagyon sokszor találkoztam ezzel a megfogalmazással. Nem a fogalmazás a probléma, hanem a fogalom mögött megbújó rejtett tartalom, az hogy valami egyformaságot, egyenlőséget takar. Ha viccesen fogalmaznék, a magyar nyelv általában megmondja, hogy valakik miben társak pl. munkatársa, kartárs, bajtárs stb. Olyan, hogy TÁRS új és absztrakt (üres) fogalom. Házastárs, élettárs van, és a kifejezés a kapcsolat célját tartalmazza. A "pár" fogalom talán még "rosszabb". Ugyanis itt az azonosság dominál, többen ezt a férfi-nő kapcsolatot úgy képzelik el, mint egy pár cseresznyét, olyan, mint az ikerhelyzetet. Emellett az azonosságot tartalmazó elvárások mellett nem halványul el az ideális férfi képe, akire fel tudna nézni, akinek át tudná adni magát. Ez egy sajátos zavart okoz a férfiak iránti elvárásokban, miközben a nő saját maga munkaarcát "beviszi" a kapcsolatba. Elvárja, hogy a férfi férfi legyen (elsősorban testileg), emellett legyen erős támasz (mint egy ideális apa), és legyen segítő, puha és legfőképpen megértő, akivel "mindent" meg lehet beszélni és támogatja önérvényesítő oldalait (mint egy ideális anya). Cserében persze ott van ő, elsősorban a kielégítésre váró vágyaival, ambícióival.

Ezek a vágyak azért tűnnek reálisnak, mert a nők valóban megvalósították az "erős, harcos" oldalaikat és alkalmasak a puhaságra is. Ugyanezt a többarcúságot kezdik követelni a férfiaktól. Egyetlen egyet felejtenek el, puhaságot és erőt egyszerre nehéz - szinte lehetetlen - produkálni. Tudomásul kellene venni, hogy a férfiak "ereje" inkább a külvilágra irányul és a nők az újonnan megszerzett erejüket sok esetben a párkapcsolat alakításában is gyakorolják. Diktálnak, követelnek. A vágyaik beteljesülését "kemény" eszközökkel akarják elérni. Így még a siker is (pl. házasság, gyermekvállalás) sok esetben kesernyés. Nem édes. És megjelenik ismét a döntést követelő kérdés: ki lesz a párom? Mikor leszek végre már boldog?

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató, pszichoterapeuta