Természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen rengeteg mozi készült híres tollforgatók életéről, műveiről, szenvedéseiről. Az alábbi nyolc az utóbbi évek termése, van közte Oscar-díjas, zseniális, izgalmas, romantikus, és olyan is, amin elaludtam. Persze ez nem jelent semmit.

A bal lábam (1989)

Christy Brown azonos című könyve alapján készült a film, amiben a főszerepet Daniel Day Lewis játssza. Christy egy béna fiú, aki egyetlen testrészét, a bal lábát képes kontrollálni. Bár értelmi fogyatékosnak gondolják, megtanul a lábával festeni, majd írni, és lejegyzi saját történetét. Daniel Day-Lewis és az édesanyját alakító Brenda Fricker Oscar-díjat kapott, valóban megérdemelten, nincs is mit hozzáfűzni, meg kell nézni.

Teljes napfogyatkozás (1995)

Leonardo DiCaprio még azelőtt bújt Arthur Rimbaud bőrébe, mielőtt Rómeó, vagy Jack Dawson lett volna a Titanicban - én körülbelül itt szerettem őt utoljára. A film Rimbaud és Verlaine kapcsolatáról, szerelméről szól, és a vékony szőke kamasz nagyon meggyőző a biszexuális írózseni szerepében. Ráadásul méltó partnerre talált az angol David Thewlis személyében (aki mostanában a Harry Potterben látható, egyébként).

Oscar Wilde szerelmei (1997)

Wilde az egyik kedvenc íróm, nyilván elfogult vagyok mindennel szemben, ami róla szól. A másik tényező, ami a film mellett szól, az Stephen Fry, akit szintén zseniálisnak tartok (megjegyezném, hogy a Harry Potter filmekben narrátorként szokott közreműködni - lassan úgy érzem, a Harry Potterben mindenki benne van). A film 35 éves korában mutatja be Wilde-ot, aki akkor már sikeres, elismert írónak számít. Bár imádja feleségét és kisfiát, beleszeret Alfred Douglasba (az itt éppen szintén kitűnő Jude Law-ba), és szenvedélyes viszonyt folytat vele. Mikor kapcsolatukat már nem tudják titokban tartani, a fiú apjával perbe kezdenek, és a Wilde-ra kirótt kétévi kényszermunkánál sokkal rosszabb, hogy ki is rekesztik, publikálni is csak álnéven engedik.

Sade márki játékai (2000)

A szadizmus keresztapjának nevezik Sade márkit, aki műveiben (valószínűleg csupán képzelt) szexuális aberrációiról írt. A film az ő utolsó napjairól szól, és bár a szereposztás zseniális (Geoffrey Rush, Joaquin Phoenix, Michael Caine, Kate Winslet), és brutálisnak, merésznek értékelik, engem annyira nem kötött le, sokkolni pedig egyáltalán nem tudott - ha jól emlékszem, inkább csókolózással töltöttem a játékidőt. Talán azért, mert olvastam a Szodoma százhúsz napját, na jó, az első 150 oldalt. Az valóban megdöbbentő, eleinte az embernek hányingere van, aztán elunja az egészet, mert olyan érzéketlenné válik, hogy már semmiféle szexuális perverzió nem képes megérinteni.

Az órák (2002)

Virginia Wolfhoz én mindig is kiscsirke voltam, bár olvastam az Orlandót, nem élveztem, biztos hülye vagyok hozzá, hogy megértsem. Előítélettel moziba menni nem szabad, úgyhogy már akkor szenvedtem, amikor elkezdődött a film. A sajtóanyag szerint a megkapó történet három nő életéről szól egyetlen napba sűrítve. Virginia Wolf 1923-ban gyógykezelése alatt kezdi írni a Dalloway asszonyt, ezt Laura 1951-ben olvassa, Clarissa pedig 2001-ben megéli. Wolfot Nicole Kidman alakítja, aki nem csak egy Oscar kapott a szerepért, de egy jó nagy orrot is - ez engem zavar, úgy látszik, nem szeretem a csúnya embereket, ráadásul az írónő nem is volt ilyen ronda. Bár a legtöbbek szerint Kidman zseniális, én sokkal jobban szeretem a Másvilágban, vagy a Dogville-ben, de még a giccses Moulin Rouge-ban is.

Capote (2005)

Furcsa mániám, hogy elolvasom azokat a könyveket, amikből filmet készítenek - általában azután, hogy a vásznon már láttam. Van néhány kivétel, például a Harry Potter és a Capote, egészen pontosan az író Hidegvérrel című regénye. Maga a történet is érdekes, Truman Capote, a befutott újságíró azért megy vidékre, hogy összehozzon egy cikket egy család kíméletlen meggyilkolásáról. Több interjút is készít az egyik gyilkossal, akit majdnem megszeret, de végül regénye úgy kívánja, hogy inkább a kivégzés felé terelgesse a történetet. A filmnek háromszor álltam neki, Philip Seymour Hoffman alakítása tartott a képernyő előtt, egyszerűen zseniális a meleg entellektüel szerepében. Érdekes, hogy a férjem pont ezért mosta le inkább a kocsit abban a másfél órában.

Tótumfaktum (2005)

Charles Bukowski önéletrajzi ihletésű novellájából készült a film. Főszereplője a lecsúszott, alkoholista író, Henry Chinaski, akit a lecsúszott, alkoholista(?) Matt Dillon alakít. Henry alkalmi munkákból él, mindig épp annyit keres, amennyiből jól le tudja inni magát. A svéd Bent Hamer rendezése elég jó, ennek ellenére nekem az egész film egy kicsit túl amerikai, főként Dillon folyamatos, erőltetettnek tűnő szenvedése.

Miss Potter (2006)

Chris Noonen, a Babe rendezője jegyzi a filmet. Tudom, ciki, de én szeretem a Babe-et. Beatrix meséket ír, kiskacsákról, békákról, nyuszikról. Én a kiskacsákat, és a nyuszikat is szeretem. Ráadásul Potter, értik, Harry Potter (na jó, ennek semmi köze az egészhez, de azért mégis). Beatrix Potter a huszadik század elején úgy dönt, nem megy férjhez, inkább független nőként él állatkáival, aztán megérkezik az életébe (és ezzel a miénkbe is) a szerelem. Bár nem sorolnám a fentiekkel egy fajsúlyba, de az önállóságért, szerelemért küzdő nő, és a nyuszik megérnek másfél órát.