Érintés nélkül nem lehet, nem érdemes élni, és itt, az érintés alatt persze hogy nem a tárgyakkal való személyes kontaktust értem, hanem a másik emberrel való társas érintkezést, amikor érezzük a másikat, és közel érezhetjük magunkhoz. Ilyenkor fontosnak tudhatjuk, vagy legalábbis nem érezzük magunkat egy olyan rideg világban, ahol mindenki elmegy, elbeszél egymás mellett, és az érintkezés csak lökdösődés vagy rosszabb esetben fordul elő.

Egy Amerikai kutató csoport egy nagyon érdekes kísérletbe fogott, amely azt próbálta kutatni, hogy mit is jelent az érintés számunkra, mennyire fontos hogy érintkezzünk, és ne legyünk kontakt hibásak. A kísérlet helyszíne egy könyvtár volt, ahol is a könyvtáros hölgy, amikor is átnyújtotta vagy átvette a kölcsönzőtől a könyveket, vagy a kártyáját, nagyon gyengéden megérintette a kezét, úgy hogy az illető szinte nem is vet tudomást róla, nem is vette észre.

De a hölgy ezt nem tette meg mindenkivel, hanem minden második embernél.

A könyvtár ajtajában a delikvenseket elkezdték faggatni, hogy milyennek érzi ezt a könyvtárat, hogyan szolgálják ki, hogy van megelégedve a szolgáltatásokkal, a munkatársakkal, satöbbi.

És arra a megdöbbentő konklúzióra jutottak, hogy minden olyan ember, akit nem érintett meg a pultos hölgy, igazán nem mondott semmi pozitívumot, építő jellegű kritikákat, csak elmondta, hogy jó itt kölcsönözni, közel lakik, sokat nem szokott itt időzni, és a munkatársak végzik a dolgukat, satöbbi.

Viszont akik érintésben részesültek, még akkor is azt mondták, hogy a pultos hölgy beszélgetett velük, amikor ez nem volt igaz, hiszen a hölgy orrára kötötték, hogy ezt ne tegye, a formalitásokon túl persze.

Ez is jelzi, hogy szinte kivagyunk éhezve a szeretetre a tapintásra.

Kutatásból, kísérletből akad más is, ebben a témakörben, ami nem ennyire aranyos, vagy elgondolkoztató, hiszen több majmon végeztek olyan irányú kísérleteket, megfigyelést egy állatkertben az üvegfalak mögött, hogy egyes kis majmokat elválasztottak a szüleiktől, és csak az üvegen keresztül láthatták anyjukat. A kismajmok egy idő után önmagukat kezdték el tépni, szinte öncsonkitást végeztek, magukból kikelve visítottak, sírtak, az üvegfalnak mentek, nem akartak enni.

Miután visszatették őket az anyjukhoz, a majmoknál megszokott ragaszkodásnál is jobban csimpaszkodtak szüleik bundájába.

Sok közös van bennük és az emberekben, hiszen az ember az az élőlény amelyik a leghosszabb idő után születik meg, és amelynek a leghosszabb a szocializálódása, a beilleszkedése a társadalomban.

A kisgyermeknek nem kis időre van szüksége, hogy két lábra álljon, hogy megtanuljon járni, beszélni, satöbbi.

Egyes állatoknál az ami nálunk éveket vesz igénybe, az mindössze pár másodperc, hiszen a ló is szinte rögtön négy lábra áll mikor megszületik.Egy állatot sem hordoz úgymond a szárnyai alatt a szülő annyi ideig, mint az ember teszi gyermekével.

És a nevelésben nélkülözhetetlen az érintés, hiszen bizonyítottan csodát tud tenni az édesanya vagy édesapa, ha a gyermekkel minél többször van kontaktusba.

Biztosan a kedves olvasó is hallott olyan beteg gyermekről, akit az orvostudomány menthetetlennek mondott, de annak az édesanyának köszönhetően, aki nem adta fel, aki minden este dédelgette, masszírozta a gyermeke beteg testrészét, egy idő után a javulás jelei kezdtek mutatkozni, és ez tény.

Nemrég láttam egy dokumentum filmet, amelynek szereplője egy kisfiú volt, aki képtelen volt segítség nélkül mozogni, a lábait merevítők tartották, és a lábán behemót nagy cipő éktelenkedett, mint a Forest Gamp c, filmben Tom Hanks lábán, ha emlékezünk.

A szülő nem bírta egy idő után elviselni a látványt, hogy a gyerek lába csupa seb és kiütés a váztól, hogy mindig krémezni kell, felcsatolni, leszedni. És az orvosok által felírt gyógyszerekből sem kért, inkább az orvosi tiltakozás ellenére is, saját kezébe vette az ügyet, és éveken át masszírozta a fia lábait, és láss csodát, a fiú elhagyta a botot, nem csimpaszkodott tárgyakba, és megtanult járni, mi több, beválogatták az iskolája kosárcsapatába, és ha hiszik ha nem, az amerikai futball egyik legnagyobb csillaga lett, hála az édesanyjának, és a gyógyító érintésnek.

De hogy ne elégedjünk meg ezzel az esettel, következzék egy újabb:

Amerikában született egy ikertestvér, akinek az egyik tagja koraszülött volt, nagyon rossz volt az egészségi állapota, csak órák kérdése volt hogy elhagyja ezt a világot.

Testvére mellől a szoba másik végébe tették, de az ápolónő valamit megérezhetett, mert a kis beteg mellé rakta az egészséges testvérét, aki simogatta, megérintgette beteget, és pár nap múlva tünet mentes lett, elkezdett táplálkozni, feljavult minden életfunkciója, és azóta is boldogan élnek.

De az érintésnek egészen más dimenziója mutatkozik meg a vakok esetében, akik ujjuk segítségével képesek egy festményt is rekonstruálni a fejükben, egy szobor sokkal többet tud nekik megmutatni és magából feltárni, mint a mi két szemünk.

Egy érintésből megtudhatjuk a másik lelki állapotát, érezhetjük kisugárzását, és az a csoda ebben, hogy soha nem egyoldalú, hisz mind az érintő, mind az érintett részesül valami fajta többletből a másik által.

De az érintés szomorú eseteknél is csodát tehet, hiszen egy ágyhoz kötött, szóban kommunikálni már nem képes beteg, érintésből is kitudja magát fejezni.

Tehát soha, semmilyen helyzetbe ne féljünk, ne szégyelljük az érintést, hiszen a szeretetnek ez talán az elsődleges megnyilvánulása.