Öt éve gyakorlatilag ismeretlenül robbant be a borászok és a borbarátok közé Jásdi István. A vállalkozást 1998-ban alapította, s 1999-es évjáratú boraival a 2000. évi VinAgora Nemzetközi Borversenyen mindjárt egy arany és egy ezüst érmet is begyűjtött. Hamar kiderült azonban, nem csak üstökösként tűnt fel a hazai borászat egén, hanem méltó a figyelemre borászként, emberként is.

Tudatos pályamódosítóként, nem csupán Csopak és a csopaki olaszrizling méltó hírnevének megőrzésén munkálkodik, hanem a hazai borászat legnemesebb közügyeinek érdekében is. Az idén megalakult Független Szőlő- és Bortermelők Országos Szövetsége őt választotta meg elnökének.

Milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor belecsöppentél, sőt inkább berobbantál a hazai borász társadalomba?

-         Akkor is, és még most is új dondásznak éreztem magam ebben a szakmában, mint ahogy tulajdonképpen a mai magyar borászatban mindenki az. Hiszen a több évszázados, generációkon töretlenül átívelő francia, vagy olasz borászathoz képest mindig lemaradásban leszünk. Ugyanakkor annak a hátránynak, hogy én korábban nem foglalkoztam egyáltalán borászattal, volt előnye is. Nem voltam megfertőzve rossz rutinnal, beidegződésekkel, mint sokan azok közül, akik az állami borászatból ugyan már a '90-es évek elején elindultak, de éveket útkereséssel töltöttek el, illetve, akik talán soha nem is fognak tudni megszabadulni azoktól a sémáktól. Másrészt, akkor is, most is úgy érzem, hogy hátrányban vagyok, s tudom, hogy rengeteg alázattal még nagyon sokat kell tanulnom.

Hogyan határoztad el, 50 évesen, hogy borászattal akarsz foglalkozni?

-         Tulajdonképpen nagyon prózai módon. Szerettem a jó bort, sok jó bort ittam az ötéves franciaországi kiküldetésem alatt, akkor, amikor itthon még a borászok sem igen láttak rendes bort. De a szőlészet, borászat sokáig egy zárt fekete doboz volt számomra, aminek a lényegéhez soha nem jutottam közel. Azután 50 évesen, 1997-ben, többé-kevésbé előre megfontolt szándékkal letértem arról a közgazdász-manager pályáról, amivel addig foglalkoztam. Tudtam, hogy valamibe belekezdek majd, de még nem tudtam, hogy mibe. De az életem addig is 8-10 évenkénti erőteljes váltásokkal, elfordulásokkal telt: mindig igyekeztem a rutintól, beidegződésektől szabadulni. A legnagyobb fordulat az életemben azonban kétségtelenül a borászat. Egyrészt nagyságrendet váltottam, hiszen a cég, ahonnan eljöttem évi 30 milliárdos árbevétellel dolgozott. Ez a pincészet, amikor elkezdett működni, 30 milliót produkált. De rájöttem, ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, teljesen közömbös a nagyságrend. Szívvel, lélekkel, jól kell végezni a dolgunkat, s akkor nem az számít, mekkora a bevétel. Tehát elhatároztuk a feleségemmel, hogy megvesszük azt a romokban álló, ám csodálatos 200 éves, klasszicista házat a pincével, leköltözünk Csopakra, és borászkodni fogunk.

Nem volt ez egy kicsit nagy "ugrás a mélyvízbe"?

-         Tulajdonképpen mi is csak akkor, amikor már aláírtuk az adásvételi szerződést, és beköltöztünk, kezdtünk el egy kicsit aggódni, nem csináltunk-e butaságot. De, egyrészt közgazdász szemmel sem tűnt rossz vállalkozásnak, másrészt tulajdonképpen jó ütemben érkeztünk Csopakra. A korábbi pinceszövetkezet tönkrement, ahol Figula Mihály volt a főborász, s aki így végképp önállósította magát Balatonfüreden. A piacon nem volt, vagy csak pancsolt, csopaki bor. Ugyanakkor a csopaki olaszrizling méltán volt híres egykoron. Adódott tehát a lehetőség, hogy megőrizzük a csopaki szőlőt és bort a térképen és a kínálatban. Tudatlanul, azaz mindenféle előképzettség nélkül, de tisztességesen akartunk borászkodni. Találtunk magunk mellé két kiválóan képzett segítőtársat, és 1998-ban megalapítottuk a vállalkozást. Helyrehoztuk a pincét, kialakítottuk a technológiát, és - első időkben még vásárolt szőlővel - elkezdtük a borkészítést. S mindjárt 1999-ben lett egy csodálatos évjárat a Balaton-felvidéken, aminek eredményeképpen "elsült a kapanyél is", s nekünk a hiányos felkészültségünkkel - igaz, tökéletes technológiával - sikerült olyan bort készítenünk, amire felfigyeltek. Azóta se nyertünk ugyan díjat, de nem bánom. Akkor, erre nagyobb szükségünk volt.

A friss, üde, reduktív technológiával készült zamatos olaszrizling mellett mára már egész más stílusú borokkal is meglepitek a szakmát is, a fogyasztókat is.

-         Igen, akkor a kezdeti években még elég volt, hogy egy rendes, tiszta pincében, gondosan művelt szőlőből, tisztességes feldolgozással, korszerű technológiával, könnyed, zamatos borokat készítsünk, amire kétségtelenül egyre többen felfigyeltek. Bennem azonban egy idő után hiányérzet kezdett munkálni. Egy-egy kis tételben előállított borról alkotott véleményből, megjegyzésből azt vettem ki, hogy ebben a borvidékben több van, nem hozunk ki belőle minden lehetőséget. Közben fejlődött a birtok, szőlőt vásároltunk, telepítettünk, s lett 15 hektáros a birtokunk. Ehhez jött még néhány külföldi szakmai látogatás, melyek közül Burgundia meghatározó élményt jelentett. Rájöttünk, hogy mire lehet képes egy különleges területen fekvő birtok, saját arculattal, saját karakterrel, ha szakmai alázatra, világba való kitekintésre alapszik. Így kezdtünk el a dűlőszelektált borokkal kísérletezni. Ez még ma is kísérlet, de az első mértékadó, szakmai visszajelzések alapján úgy tűnik, ezen az úton érdemes tovább mennünk. Számunkra is érdekesebbé vált az egész. Rájöttünk, hogy ez a kísérletezés egy több évtizedes program a pincében. A szőlőben meg még hosszabb. Ami kiesett 50 év alatt Magyarországon a szőlészetben, azt valószínűleg nem lehet hamarabb, mint ugyanannyi idő alatt bepótolni, sok-sok kísérletezéssel. Lehet, hogy már nem az én életemben, de kijelölte magát az út, amerre menni kell.

Mit jelent számodra a siker - díjakat, üzletet?

-         Nem. Sem az üzlet, sem a díjak. A siker nem kívülről jön. A siker számomra a jó közérzetet jelenti, hogy megtettem mindent, ami a hatalmamban állt. Rend legyen körülöttünk, a dolgok működjenek. Valamerre elinduljanak. Nem mindig csinálni kell az eseményeket, időnként csak kiprovokálni, hogy mindig történjen valami, hogy a dolgok hosszú távon előre jussanak. Az, hogy ezt éppen értékelik, vagy nem értékelik, az csak pillanatnyi jó, vagy rossz érzést vált ki. Az üzleti sikereket nem érzem az emberi teljesítmény csúcsának. Nekem az kell, hogy a pénzen kívül is lássam a dolgokat. A legszebb az, amikor az ember a földben, a szőlőben, a maga körül kialakított tájban érzi, hogy valami történik, fejlődik. Vagy sikerül megtartani valamit. Például a balatoni szőlőnek egy kis darabját, amelyet menthetetlenül kivágásra ítéltek. A siker az, hogy az ember tesz valamit. Nem az minősíti, hogy mennyire jutott, hanem az, hogy megpróbálja megtenni.

S ki veszi át majd a stafétabotot, mi a szerepe a családnak a vállalkozásban?

- Ez egy tipikusan kis családi pincészet. S az is marad. Feleségemmel, Marival visszük a pincészetet. Segítőtársunk az ő unokaöccse, Szabolcs, aki vincellérként, pincemesterként részese munkánknak. A fiaim egyelőre még más pályán mozognak, pénzt keresnek. Kell is, hogy jó sok pénzt keressenek, mert még nekik is be kell ebbe majd fektetni. De az affinitás a borászathoz már munkál bennük.