A primitív társadalmakban kiemelt szerepe volt az öregeknek, véneknek. Tudásuk, tapasztalataik, a törzs hagyományainak ismerete valóságos kincsestárnak számított.
Mivel ezekben a társadalmakban nem igen volt írásbeliség, így csak a szóbeli hagyományokra lehetett támaszkodni, s ennek letéteményesei voltak az idősebb generáció tagjai, akiket gyakran misztikus tisztelet is övezett.
Más primitív vadászó társadalmakban, ahol ráadásul az öregek nem tudtak a vadászatban részt venni, viszont előfordult, hogy ínségesebb időszakban egyszerűen kitették őket a vadonba, esetleg önmaguk döntöttek úgy, hogy nem lesznek a törzs terhére. Az észal-szibériai jakutoknál például, ha az apa (aki egész életében zsarnokként telepedett családjára) megöregedett, és elveszítette hatalmát, fiai szó szerint halálra ítélték.
Ismert példa még (Jack London írásának köszönhetően), hogy az eszkimók jégtáblára tették öregjeiket egy kevés élelemmel, s így hagyták magukra őket. A legutolsó dokumentált eset 1939-ben történt, de egyébként - a közhiedelemmel ellentétben- ez volt elterjedt szokás az eszkimók között. Nehéz időszakokban azonban valóban előfordult, hogy az időseket a jeges vízbe dobták, vagy hagyták őket megfagyni, éhen halni. Előfordult, hogy maga az idős ember kérte, hogy öljék meg.
Az ókorban Spártában már kiemelt szerepe volt a hatvan éven felüliekből álló vének tanácsának, akik tisztségüket halálukig megőrizték, és a Biblia is fontos alapszabályokat fektet le az idősekkel kapcsolatban: "Tisztelt apádat és anyádat" (2Móz 20,12). A gyermekek mindhalálig gondoskodtak felmenőikről, sőt, ha lakóhelyet változtatott a törzs, az ősök tetemét (csontjait) is magukkal vitték (1Móz 50,25).
A magyar társadalomtörténészek a szociológusokkal együtt hosszú ideig szintén úgy tekintettek az előző évszázadokra, mint az "öregek aranykorára", ahol elsősorban az idős férfiak rendelkeztek nagy presztízzsel tudásuknak, hatalmuknak és javaiknak köszönhetően.
A 18-19. századi tudományos-technikai változások, és az iparosodás azonban megváltoztatta helyzetüket és megkérdőjeleződött tudásuk is. Az öregek egyre jobban a perifériára szorultak, s ez a folyamat napjainkban is tart.
Ma Magyarországon - a 2001-es népszámlálási adatok szerint- 100 felnőtt korúra 32 öregkorú (és 26 gyerekkorú) jut. Hozzánk hasonlóan, egész Európában jellemző a társadalom elöregedése: 2001-ben - az ugyancsak a társadalmi elöregedés gondjával küszködő - Olaszországban a 65 év felettiek aránya 18,2%, Németországban 17,1% volt, és Franciaországban 2003-ban érte el a 16,1%-ot, s ez bizony elgondolkodásra kell, hogy késztesse mind az öregeket, mind a róluk gondoskodókat.
Az ún. "szendvics generáció" már hazánkban is kettős "nyomásnak" van kitéve. Ők azok a 40-es korosztálybeli emberek, akiknek egyszerre kell gondoskodni a gyermekeikről, idős szüleikről (illetve nagyszüleikről),valamint azok az 50-60-as éveikben járók, akik idős szüleikről, és már felnőtté váló gyermekeikről is gondoskodnak.
Mindez anyagilag, erkölcsileg és érzelmileg is óriási teher és felelősségvállalás: egyszerre segítenek a gyerekek lakásának megszerzésében és családalapításában, később az unokák gondozásában, miközben ezzel egyidejűleg gondozzák és/vagy támogatják rendszeresen saját idős szüleiket
A modern társadalmakban már jól lehet érzékelni azokat az identitás-válságokat és feszültségeket, melyek a szóban forgó életszakasz előkészületeiből, halogatásaiból és elkezdéséből fakadnak.
Ráadásul nem öregszünk meg valami túl szépen ebben a kultúrkörben: sokan egyszerűen nem bírják a többszörös terhet, és a szociális szféra intézményeire bízzák idős szüleiket.
Érdekes parallel folyamatok zajlanak Japánban ( jelenleg minden ötödik állampolgár 65 éves felüli), mint hazánkban is, de ott a mentalitásbeli különbségeknek köszönhetően, egészen másként szemlélik és kezelik az öregek helyzetét.
A konfuciánusi hagyományoknak is köszönhetően, "idősebbnek lenni" Japánban bizonyos fokig tiszteletet kelt: öregeknek feltétlen tisztelet jár, és külön ünnepük is van. A japán kalendáriumban szeptember 15-e a "keiró-no-hi", azaz "az idősek (tiszteleti) napja", munkaszüneti nap.
A japán mentalitás lényege: hogy nem türelmetlenek az öregekkel szemben, nem siettetik őket, hanem hagyják a saját tempójukban élni őket. Igaz, nincs is látványos segítés vagy támogatás, mert itt az öregek nem is várják el. Fontos a tisztelet megadása, és az emberi méltóság megőrzése, vagyis, hogy ne legyenek teljesen kiszolgáltatva a fiatalok gondozásának. Ám arra maguk az idősek is nagyon figyelnek, hogy testi-szellemi frissességüket megőrizhessék: egészségesen, tevékeny életvitellel igyekeznek önmagukon segíteni.
A fiatalabb generáció támogatására kevésbé akarnak támaszkodni, mint az számos európai kultúrában megszokott
S mindezt hogy lehet elérni?
Riemann Az öregedés művészete című könyvében figyelmeztet arra, hogy a modern kor emberének, már élete delén el kell gondolkodnia azon, hogy gyermekei előbb-utóbb elkerülnek otthonról, és ő pedig nem lesz aktív dolgozó. Fel kell fedezni azokat a lehetőségeket, amelyek kiaknázásra várnak öregkorunkra, hogy ne legyünk másokra utalva, és tartalmas életet is élhessünk.
"Mennyire más dolog - írja Riemann -, ha korosodván valahogy így szól az ember: ebben még szívesen benne volnék, veletek tartanék - mintha ezt mondja: ehhez én már túl öreg vagyok; az ilyen rezignáltság megcsontosodottá tesz, és elősegíti a korai elmeszesedést."
Minden tárgyilagosan gondolkodó embernek tisztában kell lennie az öregkor erényeivel: a higgadtsággal, amely türelmesebbé tesz másokkal és önmagunkkal szemben; a szellemi szabadsággal, amely lehetővé teszi, előrehaladottabb éveinkben elfogulatlanabbul szemléljük az életet
Riemann az időskori erények között emlegeti még az ún. szeretetképességet is. Ez a képesség egyfajta hálát fejez ki az életért, amelyben részünk lehetett, és megnyugvást, elégedettséget azért, amit kaptunk a sorstól.
Forrás: www.melania.hu/morvos/archivum/0204/cikk_20gondolatok.html
http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0408-9/0408-94.html
KV.
