Szegedről mindenkinek a napfény városa jut eszébe. Pedig élt itt ebben a városban egy bús dalnok, akit Juhász Gyulának hívtak. A szegény, szerencsétlen sorsú költő versírnoki tehetsége ellenére szomorú magányra ítéltetett. A mai kórrajz mániákus depressziósnak mondaná. A költeményeit olvasva pedig egy csodálatos belső és őszinte életszeretet mutatkozik meg a betegség tudata és a halálvágya mellett.

 Az irodalomtörténet bőven tartalmaz öngyilkos költőkre, írókra vonatkozó adatok, de a "szegedi bús dalnok" esetében alig található irodalomtörténészi-pszichológusi kutatás. Igaz, diagnózisa ismert: dokumentáltan depressziós volt, több öngyilkossági kísérlettel, pszichiátriai osztályos kezeléssel. (Zonda, 1995).

Juhász Gyula életműve nagymértékben életrajzi vonatkozású. Juhász világosan és művészien írt meg versben és prózában mindent, amit magáról tudatni akart. Életének egy-egy fontos eseményére többször is visszatér versben. Lírájának darabjai és prózai írásai bevezetnek a művész érzelemvilágába és gondolatmenetébe. Így életének pontosabb megismerésében bátran hagyatkozhatunk életművére. Öngyilkossága pszichodinamikájának vizsgálatakor nem is hívhatunk mást segítségül, mint műveit és a kortársak feljegyzéseit, hiszen egy szerencsétlen véletlen folytán eltűntek betegségének kórházi dokumentumai. Ha az öngyilkossági tett felől közelítünk Juhász életművéhez, szemünk - még a laikusé is - rögtön kétségbeesett segélykérésre lesz figyelmes. A szuicidológia, az öngyilkosság tudománya "cry for help" -nek, (Farberow, 1981) "segélykérés"-nek nevezi a halálvágy, a meghalni akarás szóbeli kifejezését, ami azt a vágyat fejezi ki, hogy azok, akiknek ez a kommunikáció szól, felismerjék a jelzés mögötti elkeseredést és reagáljanak arra (Temesváry, 1995). A szuicidium egyik legfőbb lélektani eleme általában az ambivalencia, az ellentétes érzelmek, az élni és meghalni akarás egyidejű jelentkezése. Juhász Gyula öngyilkosságában is lényegi elem a meghalni akarás és az életben maradás együttese, valamint ennek szóbeli kifejezése. Költeményei nagy részét ilyen segélykéréseknek tekinthetjük. Fájdalmas, bánatos hangú költemények ezek, melyek a költő szerencsétlen sorsát, fájó magányát, számkivetettségét hivatottak megénekelni.

Pszichikai alkatának gyengeségei már fiatal korában jelentkeztek. A mind hosszabb ideig tartó "kiborulások" az évek múltával egyre inkább háttérbe szorították az egészséges, derűs időszakokat. Betegsége "melancholia periodica" - olvasható kórrajzában. Idegrendszerének teherbíró képessége kezdettől fogva csekély volt; valószínűleg mögötte genetikus örökség rejlik. A gyenge idegrendszeri típusnak volt szenvedő képviselője. "Juhász Gyula minden megfutamodása, minden öngyilkossági kísérlete azt jelentette, hogy <<hűtlen életének keresése közben>> megbillent a hangulati egyensúly" - írja Miskolczy Dezső professzor, a költő kezelőorvosa a szegedi klinikán.

Életének negyvenes éveiben a depressziós szakaszok szinte egymásba folytak, "amikor a gondolatoknak a gátoltság folytán jelentkező elapadása miatt annyit szenvedett a költő, akkor mind erősebbé és makacsabbá vált benne az élettől való megválás szándéka. Egyszer odahaza az altató <túladagolása> kapcsán megkóstolta az átmenetet az alvásból a megszűnés felé, s attól kezdve hiába őrködtek felette." Egyetlen lehetséges megoldást lát a beszűkült gondolkodású beteg ember: "És a halálra gondol, mely kitépi / Lelkéből vérző gondja nyilát." (Béke, 1934)

Kórismereteként általában ez a feljegyzés szerepel: melancholia. Később zárójelben hozzáteszik: depressio periodica. (Miskolczy, 1963) Betegsége, amely költészetének, világnézetének válságba jutását részben magyarázza a patalogikus méretűvé váló melankólia. A köznyelvben a pszichiátriai kedélybetegség fogalma (régebbi nevén: melancholia) mellett gyakran használják (helytelenül) múló rosszhangulat megjelölésére is a "depresszió" elnevezést. A depresszió azonban nem egyszerűen átmeneti levertséget, szomorúságot jelöl (Temesváry, 1995).

 

Juhász orvosai közül Rapaport Samu endogén depressziónak minősítette a költő baját, s hangsúlyozta a lappangás utáni kitörésének a külső környezettől való függetlenségét. A doktor szerint hiba az ilyen beteget vidám környezetbe helyezni abban a hiszemben, hogy majd ő is földerül; hatása épp az ellenkezője: még jobban magába zárkózik, gyűlölettel fordul el a téveszméi szerint őt kinevető társaságtól. Péter László tételszerűen fektette le a megfigyelt összefüggést Juhász Gyula depresszióinak periódusai mégis mutatnak összefüggést a külső világgal. Nagyon nehéz megállapítani, mennyi a melankólia, a depressio periodica keletkezésében a belső, alkati, endogén örökség vagy hajlam, s mennyi a külső, exogén tényezők szerepe. Péter László szerint Juhász aktív, egészséges szakaszai egybeestek pályájának sikeres, termékeny, mozgalmas, számára élményt, közszereplést, hírnevet hozó időszakaival, így a nagyváradi éveivel (1908-1911) és a két forradalom lelkes napjaival (1918-1919). Ez az összefüggés azért is nagyon fontos, mivel öngyilkossági kísérletei könnyen összefüggésbe hozhatók életkörülményeinek alakulásával, máramarosszigeti, lévai, szakolcai magányával, honvágyával, szülővárosa és édesanyja utáni átlagon felüli vágyakozásával, az ebből adódó depressziós tünetekkel. (Péter, 1983.)

Juhász Gyula betegségéről a legjobb és leghitelesebb forrás, Miskolczy Dezső professzor írása. Innét tudjuk, hogy kifejezett depressziója 1907-ben jelentkezett először. Munkáját azonban rendesen végezte. Depressziója mindenféle külső októl független volt, s néhány hétig tartott. Azóta jelentkezett kedélyi nyomottsága öngyilkossági gondolatokkal is társulva. Az orvosi vizsgálatok megerősítették, hogy szervi idegrendszeri megbetegedésnek semmi nyoma nem található.

 

Milyen volt a depressziós Juhász Gyula? Kórosan lesoványodott, étvágytalan. Napokig fel sem kel az ágyból. Hangulata borús. Semmi sem érdekli, de azért a napi lapokat átolvassa, s néha irodalomról szóló beszélgetésekbe kezd. Szorongásai és félelmei csak akkor enyhülnek, mikor depressziója is javul egy kicsit. Már Eőrsi Júlia is följegyezte kínzó némaságát: "Ha fájt valami neki, hallgatott. Órákig és napokig hallgatott, és ezt nem lehetett elviselni. Akkor még nem tudtam, amit később keservesen tanultam meg: a hallgatás a közeledő összeroppanás első jele volt." "Most is nagyon szomorú. Fekszik az ágyban, kedvtelenül engedi, hogy megszorítsam a kezét. Homlokán nagyon mélyek a ráncok. És hallgat."

Az utolsó nyolc évében elhatalmasodott a betegsége, a világ elől bebörtönözve élt édesanyja házában: "Most megint ott él édesanyjának házában, a magaválasztotta börtönben, mint a bánat és szomorúság fegyence, odaláncolva a némaság mázsányi köveihez. Nem segíthet senki és nem akar segíteni magán. Hallgat és szenved az évek izzó tüzében. Ott áll börtönének ablakában, elűzi a poroszlókat, belakatolja ajtaját a látogatók elől, nem mozdul, nem beszél, nem ír - és nyolc éve várja az áhított megváltó elmúlást."

Betegségtudata már egészen korán kialakult: "Beteg vagyok, öreg, de erre az én bajomra nincsen balzsam Gilládban. Szerelem? Gombház? Dicsőség? Fene! Péterfy Jenő úri betegsége szállott meg: ördöngös vagyok. De ezt a modernebb kiadást még a Jézus sem tudja kiűzni, csak az anyaföld, az áldott anyaföld. Tisztelt idegeim oda vannak. Hát mért oly finomak, a kutyafáját?" - írja Oláh Gábornak

1905. április 11-én Kosztolányi Dezső ezt kérdezi tőle: "Meddig fog betegeskedni és idegbajoskodni még?" Juhász panaszkodása levelezőtársának, Kosztolányinak így szólt: "Mostanában örökké beteg voltam, a főbetegség mellett. A szenvedés fanatikusa lettem. Szomorú keresztény. Hallgatásom oka teljes, tökéletes, szellemi, erkölcsi, testi, lelki impotencia... Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok."

            A költő betegségét így lírizálta:

                                                Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,

                                                Úgy révedek szét a tarlott világon,

                                                Rossz álom kútjából az égre nézek,

                                                A részvétlen és hűvös csillagokra.

                                                Megborzadok a magánytól, messzeségtől,

                                                Magamtól, s állok a múlás szelében:

                                                A rémülettől nem tudok beszélni,

                                                S a félelemtől nem birok dacolni.

                                                A megrontó kivette szívemet,

                                                S egy könnyes, véres követ tett helyébe.

                                                A kezem nyújtom kapkodón, hiába

                                                A mindörökre elment kedv után,

                                                S úgy búcsúzom mindennap a világtól,

                                                Hogy, jaj, holnap megint ráébredek még,

                                                Reménytelenség lett a végtelenség.

                                                                                                            (Melankólia, 1930)

Az utolsó nyolc esztendő: Juhász Gyula remeteéveinek versei betegségével, szenvedésével, borúlátásával vannak tele.

                                                Bennem jár, hallom, mint kopog,

                                                Álomtalan, vak éjeken,

                                                Kopog, dobog, indul, megáll,

                                                És jár tovább hűségesen.

                                                Figyeli néha, alszom-e?

                                                Figyelem néha: alszik ő?

                                                Fölöttünk ápolónk virraszt,

                                                A végtelen és bús Idő.

                                                                                                            (A rém, 1930)

Az öngyilkosság mint téma költészetében is megjelent. 1906-ban látott napvilágot az Öngyilkosok című verse, melyet rendre előcitáltak egy-egy öngyilkossági kísérlete után. Nincs információ arra vonatkozóan, hogy a vers megírásakor volt-e próbálkozása. Valószínűbb Zonda Tamás véleménye, mely szerint semmi nyoma sincs saját elszántságának, bár megérti "a maguk akaratából elmenőket":

                                   

                                                "Méltók reá, hogy megsirassuk őket,

                                                mi boldogok, kik élni még tudunk."

A költő a végső okot az egyik önarcképében nagyon helyesen felismerte: amikor a régi fényképek között atyjának az arcképét nézegeti, az atya sorsa a magáét is eszébe juttatja.

                                                "És én vagyok, sötét költő, fia

                                                Kin nem segít se asszony, se imádság,

                                                Az élete neuraszténia."

                                                                                                            (Fotografiák, 1918)

Egyszer így elmélkedett a betegségről: "Nincs külön lélek és külön test. A kettőt ezer láthatatlan szál köti össze. Ha a test beteg, mint ahogy az enyém az, beteg a lélek is, és ha a lélek az, beteg a test is. Egészséges lélek csak egészséges testben lehet."

Végül 1937. április 5-én Juhász Gyula annyi veronált (altatót) vett be, hogy többé nem ébredt fel. Másnap délelőtt anyja hiába ébresztgette. A mentők délben beszállították a klinikára, de már nem tudtak rajta segíteni.

"A féreg az ember szívében van... Nehéz tetten érni azt a pillanatot, mikor a szellem a halál mellett dönt. Az öngyilkosság - akárcsak a melodrámában - bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük... Minden egészséges ember eljátszott már néha magában az öngyilkosság gondolatával. (...) Az ember élethez való ragaszkodásában van valami, ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete legalább annyit ér, mint a szellemé, márpedig a test visszahőköl a megsemmisülés előtt." - mondja Camus a legsúlyosabb, önpusztító tettről való elmélkedésben. Úgy érzem, az egzisztencialista író gondolatai keretbe helyezik Juhász Gyula életét, melyet édesanyja így minősített fia halála után: "Nem mondhatom, hogy élt, csak szenvedett szegény Gyuluskám. Nem volt soha öröm az életében." Az élettől való önkéntes megválás gondolata és az ehhez kapcsolódó cselekvéssorozat tengelyére lehetne spirális formában felfűzni ezt a szerencsétlen sorsot. A "meghívott halál" vette át a szellem irányító központjában a vezérlő szerepet. S végül megszerezte a korlátlan uralmat...