De a kettős életnek nem feltétele, hogy más városban éljen a gyerek, mint a szülei. Sőt, az igazán profi kettős életet élők egy fedél alatt laknak anyukájukkal, apukájukkal, akik rém büszkék a tanulmányi eredményükre. Tulajdonképpen a jó jegyeknél nincs is jobb módszer "az ősök" figyelmének altatására...
Amikor egy barátommal együtt jöttünk el egy nem túl jól sikerült partiról hajnali kettőkor, felajánlotta, hogy várjam meg náluk, míg járni kezd a metró, úgy könnyebb hazajutni.
Vonakodtam a dologtól, mondván, hogy a szülei itthon vannak és egy kis lakásban úgyis meghallják, hogy nem egyedül jött haza. Mondtam neki, hogy másnap reggel biztos kap majd egy felejthetetlen szúrós, kérdő tekintetet az édesanyjától, a kedves papa meg elismerően hátba veregeti.
"Á, nem veszik észre. Ha tudnád, mi mindent nem vesznek észre..."- hangzott a válasz.
És valóban. Amiről nem akarunk tudni, afelett, ugye, szemet hunyunk. Így van ezzel a tanár is, a szülő is: ha hangosan zörög a rács éjfélkor, apuka és anyuka az ágyban készséggel elhiszik, hogy hazajött a gyerek.
Az eszükbe sem jut esetleg, hogy a bulizó csemete a tesóval fogott össze, hogy az zörögjön kicsit éjféltájt az előszobában meg a bejárati ajtó körül, míg ő partizik...
A gyerek meg úgy fogja fel az önfeledt, mindenfélét kipróbáló bulizást, mint egy szerződést szülő és gyerek közt, melynek egyik oldala a sulis kötelezettségek, amiket teljesít, a másik oldala pedig, hogy hagyják őt a maga útján barangolni.
Mindenkit utolér a lázadás, legtöbbeket 16 körül, másokat kicsit később fog el a kíváncsiság az élet nem egészen elfogadott dolgai iránt.
És persze az "okos" csemete tudja, mi az, amit bátran elmondhat otthon, és mi az, amitől jobb, ha megkíméli szülei érzékeny idegrendszerét...
D.D.L.
