Közel 50 évesek vagyunk, a gyerekeink már a fővárosban élnek, tanulnak, dolgoznak. Fiatalok, tehát szórakoznak is. Viszont gyakran hazajárnak, szívesen látjuk őket. Egyik ilyen hétvégén a hírekből tudtuk meg, hogy valamelyik ismert vizilabda csapatban találtak pozitív sportolókat. Erre a lányom: „anyu baj van”. Hát, igen. Abban az 500 fős buliban a lány is ott volt …
Két nap múlva reggel csörög a telefonom a munkahelyemen: „Gyere haza, 39,6.”
Így indult. És 27 nappal később elmondhatom, hogy végre a négyfős családom minden tagja újra kijutott a karanténból.
27 nap hullámvasút
Őszinte leszek: minden okunk megvolt rá, hogy koronás legyen a lány. Mégis, mikor közel 40 fokos lázzal veszed fel a harcot, más nem érdekel, csak a láz minél gyorsabb csökkentése. Patika, patikus, lázcsillapítók, tanácsok. Szóval 4 óránként váltott hatóanyagú lázcsillapító, vizes borogatás, és ha nincs más megoldás: hűtőfürdő. Nos, mindent elkövettem, és mivel 20 éves a beteg, pontosan tudja, hogy mi van, csinálja szó nélkül. Eredmény: semmi. Közben üzenetek, telefonhívások, persze aggódik mindenki, de engem semmi sem érdekel.
„Hagyjatok a korona-teszteléssel békén, nem fizetek érte, és nem is érdekel, attól nem gyógyul meg, értsétek meg, küzdök a lázzal”.
Közben pedig: „anyu be ne vigyél a kórházba!” Kétnapos non-stop próbálkozás után egyszer csak elmúlt a láz. Maradtunk otthon,
még mindig csendben és tudatlanul, éjjel-nappal együtt, közben a férjem eljárt dolgozni.
Megnyugodtam: ki tudja, mi volt, de vége van. De következő nap már apuka is gyenge, majd persze 4 napos ünnep, miközben rádöbbensz:
- körzeti orvos nincs, mert ünnep van - a légúti sürgősségi betegellátó osztályon nem tudnak felvilágosítást adni, illetve csak azt szajkózzák, hogy hívd a körzeti orvost.
- a laborok hétvégén nem elérhetők, a magánlaborok sem, pláne, hogy mindenhol ott a figyelmeztetés az interneten: csak egészséges embert fogadnak.
- a negyedik ünnepnap végére már hárman vannak rosszul a családban: egyik szobában hőemelkedéssel apuka már fel sem tud kelni, a másikban egyik (felnőtt) gyermek hányingerrel, legyengülve szintén nem kel fel, a harmadikban pedig a másik (szintén felnőtt) gyermeknek fáj a feje és a háta.
- és még minden telefon süket…
Végre hétfő, végre körzeti orvosnak telefon, végre kapunk 3 (!) beutalót tesztre. Igen, hármat, mert hogy „anyuka, ön nem beteg”. Persze másnap reggelre, mikor megérkezett a mentős fiú, már köhögtem, torkom fájt, „csupatakonyazélet”, de így jártam. Újra körzeti orvosnak telefon, újra beutaló, ami aztán elveszett az éterben vagy a mentőben (ki tudja), mindenesetre egy teljes hetet vártam rá, mire meglepetésszerűen én is pozitív lehettem, papíron is.
Hosszú. Igen, én is azt vallom, hogy nem több, mint a hagyományos influenza. Már én is negatív vagyok, utolsóként a családban, még köhögök, de ez nálam általában egy hónap „utóhatás” egy átlag influenzánál is. Lassan vége teljesen…
Tessék mondani: ma se egyek?
A családomon végigsöpört a koronavírus, én kaptam el utolsónak. Talán jobb is, mert nyugodtan kínlódhattam már, tudtam, hogy legalább a többieket már átsegítettem, ők már jól vannak (többé-kevésbé).
Tapasztalt voltam már, több tesztelést végignéztem a konyhánkban vagy épp a ház előtt a mentőben, tudtam, hogy telefonálni fognak, hogy mikor jön majd másnap a mentő, előtte 4 órával ne egyek, ne igyak, orromba se fújjak, stb. Minden rendben. Este hívják a lányom (ő akkor már a második tesztre gyúrt), hogy másnap délelőtt 10-re itt vannak. Nagy az öröm, én meg állok bambán, hogy az én nevem nem mondták? „Nem, anyu, de nyugi, a körzeti orvos neked is mondta, tudod.” Másnap megérkezik a mentős, egy db teszttel … Kérdezem, hogy „és én?” Ő nem tud semmit, neki egyet írtak, beazonosítjuk, hogy az a lányom. Ez van. Hát akkor együnk …
Estig nem telefonálnak. Másnap ugye délutános a körzeti orvos, így reggel bepróbáltam a reggelizést, hisz estig senki sem szólt, délután pedig telefon: „doktornő kérem, nem jöttek. És ráadásul azért csupatakony, fáj a torkom, a fejem, a hátam, ja és fel nem kelek”. Persze, nem tudom, mi történhetett, de menni fognak. Oké. Megint másnap reggel, amikor rájövök, hogy annyira gyenge vagyok, hogy teljesen elaludtam, délelőtt 10-kor ébredve (na, ma végre délelőttös a körzeti orvos), telefonálok: „Doktornő kérem, engem senki sem hívott, de esetleg ha járna a környéken egy tesztelő mentő, üzenjenek neki, hogy se nem ettem, se nem ittam…”. Válasz: „tartson ki, azonnal”. 10 perc múlva csörög a telefon: egyen inkább, nem jön össze. És ugye mondanom sem kell, utána kétnapos hétvége, hétfőn kezdjük elölről: „Doktornő, már lassan meggyógyulok, de azért csak várnék egy mentős fiút, mert ugye a negatív teszt is jól jönne, ha valaha emberek közé akarnék menni (ugye eddig arról nem beszéltünk, hogy több-kevesebb sikerrel, de home office-ban nyomtam). És lőn csoda: pontosan egy héttel az első kérésem után megérkezett a várva várt szőke szkafanderes (na jó, nejlonruhás, maszkos, talpig felszerelt herceg a teszttel. Ami a legnagyobb meglepetésünkre: még mindig pozitív lett…
Ne haragudjon, jöjjenek be, nem tudunk kimenni
Már negyedik hete vagyunk otthon, mikor az ÁNTSZ-től azt a felvilágosítást kapjuk, hogy megváltoztak a szabályok, ha pozitív van a családban, akkor az ő eredménye után 10 nappal tesztelik le a többit is, függetlenül attól, hogy már „végeztek” volna. Hát szeretik ilyenkor az embert a családtagjai, ezt el lehet képzelni. A lényeg a lényeg: végre elhiszik a telefonos bemondásunk alapján, hogy tuti egészségesek vagyunk, kapunk újra tesztet, Heuréka. A már ismerős hang este a telefonban:
„Nem tudnak a kollégák kimenni, sok a cím, be kellene jönni a kórházba, a légúti SBO-ra reggel. Rendben?” Persze, hogy rendben. Ha senkit nem zavar, hogy mi kimegyünk…
Állunk az SBO előtt a füvön, libasorban, időrendben, várunk, miközben kibeszéljük, hogy 10 percenként vagyunk odarendelve. Egyszer csak (jó félóra késéssel) megjön a menő: „elfelejtettem a kulcsot, de jó lesz a kocsiban?” Hát hogyne lenne jó, ismerjük már a kocsit is. A mentős szegény késésben, sietve, talpig a nejlon hacukában szemlátomást igyekszik és izzad. Mentőajtót ki, jöhet a következő, adatok egyeztetése, be a mentőbe, mentőajtó be. Még gondolok is rá, hogy én ugyan be nem csukom, meg nem fogom. Nem is kell, minden okés. Tátom a szám, jön a matató pálca (én csak így hívom), a következő pillanatban a mentős fiú megbillen a lépcsőn, neki az ajtónak. Semmi baj nem történt, tényleg nem. A következő pillanatban, mikor újra kezdjük, akkor fut rajtam végig a gondolat: de jó, hogy nem egy tizedmásodperccel később billent le a lépcsőről …
