Mindig szívetfacsaró ha valakit elveszítünk, főleg akkor ha olyan tragikus hirtelenséggel, olyan megmagyarázhatatlanul, olyan ok nélkül, mint Kulcsár Anitát a Dunaferr és a Magyar kézilabda válogatott, huszonnyolc éves fiatalját.

 Életünknek valamelyest a része volt, mert láthattuk a klubcsapata nemzetközi mérkőzésein, és a válogatottal az Olimpiai küzdelmekben.

 Láthattuk, mert most már csak múltidőben fogalmazhatunk vele kapcsolatban is.

Szomorú, tragikus hónappá lett a január, hiszen még elevenen él bennünk az a megrázó emlék, ahogy Fehér Miklós a portugál Benfica sztárja, a kamerába mosolyog egy bajnoki labdarugó mérkőzésen, miután a bíró sárgalapot mutatott fel neki, megigazította haját, megfordult, és összeesett.

 Milliók láthatták a képsorokat, amit ezerszer játszottak vissza, és ezredszerre is elszorult a torkunk, és csak azt tudtuk ismételni hogy Miért.. Miért... Miért..

 Az egyik pillanatban még vannak, gólt szereznek, összepacsiznak a csapattárssal vagy az ellenféllel, együtt örülnek a sportsikernek - eredménynek a szurkolókkal, a következő pillanatban pedig nincsenek.

 Üres a pad ahol egykor Fehér vagy Kulcsár ült, a mezszámukban pedig soha nem fog játszani már senki más.

 Kulcsár Anita a mindig életvidám, mosolygós Európa-bajnok, Olimpiai és vb-ezüstérmes beállóst Velence és Pusztaszabolcs között , a 6207-es úton ismeretlen okokból elvesztette uralmát a kocsija fölött, kicsúszott az útról, és egy fának ütközött.

 A balesetben szerzett sérüléseibe a helyszínen belehalt. A kézilabdázót - aki egyedül ült az autóban a baleset idején - először hivatalosan még nem tudták azonosítani, mivel minden irata benn égett a járműben, de később a férje megtette ezt.

 Mint mindig, most is csak tehetetlenül állunk a történtek előtt, és siratjuk Őt, még akkor is ha igazán kevesen ismerték.

 Tudtuk, hogy kiváló sportoló és sportnagyság, hogy a világ egyik legkiválóbbika, de a magánéletéről, az álmairól, jóformán nem tudtunk semmit.

 Ez is szomorú, ha nem is annyira, mint hogy már csak videofelvételeken láthatjuk, és emlékezhetünk rá.

 Szomorúan tudomásul kell vennünk hogy megint elveszítettünk egy sportembert, és hogy minden folytatódik tovább.

 Lehet, hogy már nem ugyanúgy mint ennek előtte.

Kevesebbek lettünk, bár lehet hogy erősebbek.

 A Kulcsár Anita emlékére rendezett mérkőzésen persze hogy simán nyert a Dunaferr, és persze hogy mosolygós arcok helyett most könnyeket láthattunk, és a nézők is csak pár perc kivárással tapsoltak, de akkor is halkabban a szokásosnál.

 Az ellenfél is átérezhette a mérkőzés tétjét, hiszen mintha most ők is visszafogták volna magukat.

 Csak pár góllal kaptak ki, mert akárhogy is, egy valaki nagyon hiányzott a csapatból...

 Móritz Mátyás