"Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is" - mondá az Úr és "megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket."

Darwin másként vélekedett. Szerinte az ember egy evolúciós folyamat eredménye.

De akárhonnan is nézzük, ember és állat évezredek óta figyeli, tapasztalja és éli közös földi életét a "másikkal".

Ezt az együttműködést a tudatos állat, az ember irányítja, pontos tükrét adva ezzel saját benső természetéhez való viszonyának. Mert valójában erről van szó.

Ahogy az ember a természethez, s ezen belül az állatvilághoz viszonyul, az kivetítése annak, ahogy saját, ősi gyökereit, tudását kezeli.

A kultúra felfogható úgy is mint az emberben meglévő állati domesztikálása, háziasítása, megfékezése.

Ennek a folyamatnak az eredménye a természettől elszakadt, fejében élő, önmagával párbeszédképtelen ember nyomorúsága. Az ember a civilizációs folyamatban elveszítette benső látását, elveszítette mítoszait, kapcsolatát ősi hitvilágával. Helyébe a tudás jött. S ezzel a tudással most ott tartunk, hogy képesek vagyunk arra, amire egyetlen élőlény-csoport sem: egy gombnyomással elpusztíthatjuk a Földet.

Ez még várat magára. De addig is naponta pusztulnak ki véglegesen állatfajok, növények, s persze emberek is, éhségtől, szomjúságtól, betegségektől.

A diadalmas ember megfeledkezett az özönvíz utáni pillanatról, amikor Noé bárkájából kipillantva meglátta a szivárványt az égen.

"Ezért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, a mely a földön van" - olvashatjuk a Teremtés Könyvében.

Ma már meg sem fordul a fejünkben, hogy a horoszkópban állatégövi jegyek vannak, hogy nyelvünkben, hasonlatainkban hemzsegnek az állatokkal kapcsolatos kifejezések, s csak néha-néha vesszük észre szívünkkel a madárdal gyönyörűségét, egy kutya tekintetének mélységeit, egy ló vágtatásának isteni szépségét.

Ha katasztrófa közeleg, az állatok hamarább jeleznek, mint bármilyen kifinomult műszer. Ha egy állat megbetegszik a környezetünkben, nem kizárt, hogy helyettünk teszi azt.

A magyar nyelvben régen "lelkes"-nek hívták az állatot. Ma akár lelketlennek is hívhatnánk az embert.

RG