Szilvi sztorijára azt is mondhatnánk: az 'amerikai álom', csak ő ezt az álmot itt éli a szomszédban, a sógoroknál. Diplomája mellé szakmát szerzett, és kitörve az alkalmazotti létből, ma már saját sütizőjét viszi. Még az sem veszi el a kedvét, hogy a nyitás után két nappal lezárt Ausztria.
Nagy Szilvia – Cake.Me, Krems, Ausztria
Hogy őrültsége-e a pandémia idején üzletet nyitni? Tulajdonképpen, nekem maga a nyitás is egy csoda! Hogy magyarként kávézóm van Ausztriában, ahol a saját süteményeimet és tortáimat árulhatom, azt néha még ma sem hiszem el! Ehhez képest a járványhelyzet szinte másodlagos. Jó darabig távkapcsolatban éltem profi kézilabdás párommal, későbbi férjemmel, és amikor utána jöttem, gyakorlatilag egy szót sem beszéltem németül. Nyelvtudás nélkül pedig a diplomám se ért semmit. Évekig nem találtam a helyem, de azt éreztem, nekem valami saját kell, és egyre biztosabb voltam abban, hogy ez egy szuper kis kávézó lehet.
Karrierváltás
Mivel a sütemények világa, a torták készítése mindig is vonzott, és autodidakta módon már elég sokat tanultam a témában, elhatároztam, hogy átképzem magam cukrásszá, és jelentkeztem Budapesten egy OKJ tanfolyamra. Persze, amilyen a formám, épp ebben az időben kaptam meg az első állásom itt Ausztriában - mint takarító egy autószalonban -, így munka mellett végeztem el az iskolát. Miután a cukrász végzettséget megszereztem, lehetőséget kaptam egy helyi, nagy múltú cukrászdában, ám a terveimmel ellentétben érdemi feladatokat nem kaptam, csak betanított munkásként alkalmaztak a konyhán. Nyilván egyik munka se tett jót az önbecsülésemnek, úgyhogy beiratkoztam egy intenzív nyelvi kurzusra, amit egyébként ingyen végezhettem el.
Ám, mire a némettel egyenesbe jöttem, terhes lettem a kislányunkkal. Bianka születése után természetesen otthon maradtam, és hol a család kedvére, hol csak azért, mert ki akartam próbálni egy új technikát, sütögettem. Adtam belőle szomszédoknak, vitt a férjem edzésre és így híre ment annak, hogy tudok sütni. Aztán egyszerre csak rendelni kezdetek tőlem tortákat, sütiket. Viszont nehéz volt ezt otthon kivitelezni egy kicsi konyhában és egy pici babával. Állandóan azon gondolkoztam, kellene egy műhely, és e mellé mindig beúszott a nagy álmom is: a saját kávézó. Sokáig csak a vágyaimban létezett ez a kép, de tavalyelőtt – mivel döntenem kellett, hogy ha a kislányom óvodás lesz, elmegyek-e valahova dolgozni, vagy önállósítom magam - elindult bennem a gondolat, hogy elkezdem felderíteni a dolgokat. Hogy egyáltalán, mi a módja, mennyibe kerülhet. Mivel Magyarországon szereztem meg a végzettségem, ezért először ezzel kellett zöld ágra vergődni. Mire utánajártam mindennek és sikeresen letettem egy szakmai különbözeti vizsgát, beütött az első hullám.
Összefogás
Persze mérges voltam, ugyanakkor örültem is, hogy nem haladtam még annyira előre, így időm is volt kicsit jobban átgondolni mindent. Ahogy lehetett, elindultam üzlethelyiségeket nézni és szinte rögtön ráakadtam egy bájos kis helyre, amibe nagyon beleszerettem. Sajnos azonban, ott olyan műemléki előírások voltak, amelyek miatt ellehetetlenült a folytatás, viszont akkor már nem tudtam visszalépni a vágyakozás állapotába. Ráléptem az útra és azt éreztem, mennem kell tovább!
Amikor megtaláltam ezt a helyiséget, a sors összehozott egy magyar sráccal, aki szintén ekkor készült kávézót nyitni egy másik városban, és mivel már sokkal előrébb járt nálam, segítséget kértem tőle. Készséges volt, de a legnagyobb segítséget azzal adta, hogy bemutatott Feri bácsinak, akit azóta már a mentoromnak tekintek. Ő a vendéglátás igazán nagy tudora, akinek több étterme és catering cége is volt. Ma már nyugdíjas, de mindenre tudja a választ, remek ötletei vannak, és abszolúte képben van mindennel. A hivatalokban való eljárástól kezdve, a gépek kiválasztásán keresztül, a kétkezi munkáig rengeteget tett hozzá a Cake.Me-hez. Ő is a csapatom tagja.
Elég sokba került, míg eljutottunk a nyitásig: a teljes felújítás, a berendezések, a könyvelő, az engedélyek, az első árukészlet, stb. Fel kellett vennem egy 15.000 eurós hitelt – de itt nagyon jó kondíciókkal tehettem ezt - és 5000-rel járult hozzá az ingatlan tulajdonosa a költségekhez, mert például nem volt villany- és gázóra.
És óriási hálával tartozom a nagyszüleimnek, akik a kis megtakarított pénzükből adtak nekem egy igen tekintélyes összeget, hogy megvalósulhasson az álmom.
Ausztriában könnyebb, de nem könnyű
A születésnapomon nyitottam, és pontosan két nappal később lépett életbe az újabb lockdown – ami azóta is tart. Azt nem állítom, hogy nem ért sokként az újabb lezárás. Ugyanis a tavaszi után az volt az általános nézet, hogy olyan karantén nem jöhet még egyszer. Így ezzel nem is számoltam.
Az egyetlen szerencsém, hogy az elviteles nyitva tartás engedélyezett, így nem kellett lehúznom a redőnyt. De persze egy csomó olyan dolog – workshopok, születésnapok, stb. - azonnal kiesett, ami az üzleti tervben komoly tételként szerepelt, szóval nem könnyű hozni a számokat. Sőt, lehetetlen…
Itt Ausztriában igényelhető ugyan a teljesítménykiesési hozzájárulás, de ez csak azokra érvényes, akik 2019-ben már működtek, ugyanis az akkori forgalmukat veszik alapul, tehát ez sajnos rám nem vonatkozik, hiszen én 2020-ban nyitottam. De kétség kívül az itteni vendéglátósok sokkal jobb helyzetben vannak, mint az otthoniak.
És azért van olyan segítség is, amit én is igénybe vehetek. Ilyen a ’Kurzarbeit’, ami védi a munkavállalót és könnyebbség a munkaadónak is. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazottam továbbra is negyven órára van bejelentve, de mindössze tizenkét órát kell dolgoznia, mégis megkapja a fizetése 90 százalékát. A nehézség annyi, hogy ezt egyelőre nekem kell kigazdálkodnom, viszont később az állam visszaadja a bér 2/3-ad részét.
Egyébként azt gondolom, most az ilyen kisvállalkozások tudnak életben maradni, mert nekünk nincsenek olyan óriási kiadásaink, mint egy nagyobb volumenű üzletnek. Én például akár egyedül is tudok dolgozni. Elvben persze, mert azt nagyon megsínylené a családom, de elvileg meg tudnám oldani. Most, hogy nincs ovi, eleve nehezebb a helyzet, de számíthatok a férjemre, imádnak együtt lenni Biankával.
A nagyszülők büszkesége
Hogy mire számítok? Az általános nézet az, hogy jó esetben egy év, mire megtérül egy ilyen üzlet nyitása. Nem tudom, hogy alakulnak majd a dolgok, hiszen ez ’békeidőre’ vonatkozik, és egyelőre hetekre látok csak előre. De nem bántam meg, hogy belevágtam, akkor se, ha most nehéz.
A karácsony hozott egy kis fellendülést, majd a február is egész jól alakult, de a nagyböjt – az osztrákok rednkívül vallásosak és komolyan betartják -, valamint az újabb és újabb szigorítások miatt az elmúlt hetek nem voltak túl fényesek. Tisztában vagyok vele, hogy ez amúgy is mindenhol a leggyengébb időszak, csak nehéz így, hogy nem tudni, meddig tart ez az állapot. Pedig a visszajelzések jók, sok dicséretet kapok, úgy érzem, megszerették a helyet, a sütijeimet, ami talán annak is köszönhető, hogy én egy modernebb irányvonalat képviselek, mint a város régebbi cukrászdái; illetve figyelek a különböző érzékenységgel élő vendégekre is, sőt van vegán kínálatunk is.
Most a húsvét ismét hoz egy kis élénkülést, és abban bízom, hamarosan a teljes nyitás is eljön.
Meglehetősen eltökélt tudok lenni, úgyhogy nem fogom feladni! Nem csak a makacsságom miatt, hanem azért se, mert teljes szívemmel hiszem, hogy ha egyszer túljutunk ezen a világjárványon, az enyém lesz a város legnépszerűbb kávézója. A nagyszüleim már így is büszkék rám, de a legnagyobb boldogság az lenne, ha együtt sütizhetnénk a Cake.Me teraszán.
