Falusi csönd zenél nekem

                                                           Esős napon, mély éjeken.

                                                           Nem látogat láz, szenvedély,

                                                           De a csönd csak zenél.

                                                                                                          (Makói idill, 1916)

Alig kezdte meg Makón a tanítást, betegsége felülkerekedett jó közérzetén, és szokásos önfeladási kényszer lesz ismét úrrá rajta. Már november 15-től kénytelen volt szabadságra menni, egészen január 15-ig tartózkodott otthon. Kiss Józsefnek, az idős jó barátnak írja: "súlyos idegkimerülés címén orvosaim letiltottak egy ideig a szellemi munkától." Emberkerülő lett, csak a gimnáziumban lehetett látni; otthon ült albérleti szobájában. Néhány nappal újabb öngyilkossági kísérlete előtt egyik kollégája egy újsághírre hívta fel figyelmét, melyben Juhász költői tehetségét méltatják. Juhász Gyula így reagált erre: "Csak volt". 1914. március 4-én felutazott a fővárosba. Elutazásáról, melyet a menekülési kényszer újabb megnyilvánulásaként minősíthetünk, nem szólt senkinek. Egyszerűen fogta magát, s felszállt a Pestre közlekedő vonatra. Eltűnését csak egy nap múlva vették észre kollégái.

Juhász Gyula a Csokonai utcai Nemzeti Szállóban vett ki szobát. A személyzetnek feltűnt idegessége. "A szobájában gyorsan levetkőzött, a revolverét az éjjeli székre tette, az órát fölhúzta, és fél nyolcra igazította. Még látta a falon az olajnyomatot, amely vígan hazatérő aratókat ábrázolt, koszorúsan, ökrös szekérrel; eszébe jutott, hogy gyermekkori ágya fölött is ez függött, és már aludt is, mélyen, álom nélkül, mert két napja virrasztott, és halálosan elfáradt a tervezgetésben. Riadtan ébredt az éles csengetésre, mintha az örökkévalóságból eszmélne az életre, amelynek végéhez ért éppen; az inget hirtelen széthúzta mellén, a revolvert gyöngéden, de határozottan magára emelte-az udvaron porolni kezdett valaki-, egy puffanás, azután egy robbanás, mintha a szobával együtt a világot vetné ki sarkaiból; az egyik karját nem érezte, mintha hirtelenül leamputálták volna, valami csengett a fülében, az orrában rettenetes puskaporbűzt érzett, mint a pokolban, és még hallotta, amint a portás dühösen kiáltott a lépcsőkön: <>"

Így írta meg a történteket maga a költő 1923 karácsonyán Az öngyilkosság című tárcájában. Az újsághíradás alapján ő maga rohant ki a szobából, segítségért kiáltott. A budapesti Rókus Kórházban ápolták.

Megdöbbentően hatott mindenkire újabb öngyilkossági kísérletének híre. Az egyik újságíró kérdésére, aki felkereste a kórházban, a beteg költőt ezt felelte tettének indokaként: "Kínzó neuraszténiám volt az utóbbi napokban, és ez a leggyötrelmesebb fájdalomban: agynyomásban is nyilvánult. Decemberben Moravcsik professzornál voltam, de hiába éltem az ő tanácsai szerint, nem gyógyultam meg. Azután, talán tudják: nekem írói ambícióim voltak és vannak, de a sors mostohasága miatt nem elégíthetem ki ezeket az ambíciókat. A rossz sors leszorított engem a művészi érvényesülés lehetőségének közeléből... Ez a körülmény is növelte idegbajomat. tegnapelőtt délben szinte öntudatlanul bolyongtam Makón, s már alig emlékszem azokra a percekre, amikor felültem a pesti vonatra. Itt Budapesten is mintegy öntudat nélkül tévedtem be a hotelba, s mikor már nem bírtam tovább a túlfeszült idegességet és rettenetes agynyomást, előrántottam revolveremet."

A költő cselekedete a művésztársakat is nagyon megdöbbentette és felkavarta. A Világ 1914. március 7-i számában így adott hangot az érzéseinek: "Juhász Gyula, a költő, ma reggel revolverrel mellbe lőtte magát egy budapesti szállóban. Délután láttam őt a Rókus kórház 19. számú kis szobájában, mozdulatlanul feküdt, a mellén jégtömlő volt, koromfekete szemeit, amelyek most is úgy égtek, mint a szurokfekete lángok, mereven és közönyösen a padlatra szögezte. Ez a varázsos poéta, aki a legkülönbek közül való, a szemével mondta el, miért emelt magára fegyvert."

Április 3-án tért haza szülővárosába. Öngyilkossági kísérlete sokkoló hatással volt személyiségére. Az elhibázott lövés kirántja egykedvűségéből. A megdöbbenést csak fokozhatta a sok aggódó barát együttérzése is. Csáth Géza 1915 áprilisában így bátorította a beteg poétát: "Felgyógyulásához nagy örömmel gratulálok. Boldog vagyok, hogy a véletlen ez  alkalommal nem volt gonosz, és nem tette lehetetlenné, hogy még igen sok szép dolgot olvashassunk Öntől. És nem tette lehetetlenné, hogy Önből még egy egészen boldog ember legyen. Engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy Ön most jön abba a korba, amikor a neuraszténia néhány év (néha csak néhány hó) leforgása alatt szépen meggyógyul." Pár év múlva épp Juhász Gyula búcsúztatta nekrológjával Csáth Gézát, amikor az véget vetett tragikus életének (Falusi idill).

Szerencsés kimenetelű drámája magánéletében is változást hozott. A Világ szerkesztőségéből megkereste egy fiatal újságíró-költőnő, Eőrsi Júlia. Ebből a látogatásból szerelem szövődött. Nehéz és bonyolult ennek a viszonynak a megítélése. Júlia sokat tett a beteg költőért, többször visszasegítette az életbe, mellette volt, s intézte ügyeit. De nem tudta átlépni a maga polgári korlátait, Juhász pedig nem volt képes a megújulásra. Voltaképp a hála köteléke kapcsolta Juhászt a költőnőhöz. "Szentem, megváltóm, orvosom": így dedikálta kötetét Júliának. (Borbély, 1983). Eőrsi Júlia így látta a helyzetet: "Betegség borzongatta, messzi árnyak jöttek közel veszendő életéhez, és nem tudtam tovahessegetni őket. Ha földi nő lettem volna szemében, talán lehetett volna vele földi dolgokról szólni, De ez a nagy költő soha egy pillanatig se tartott engem földi lénynek. Nagy magasságban, beláthatatlan távolokban voltam tőle, bár a kezemet fogta. egészséges voltam, nem bírta velem az iramot. Nem lehetett neki megmondani, hogy ilyen titokzatos eljegyzés nekem árt, nekem áldozat, családi háborúság, keserves jelen, reménytelen jövő." "Valamiféle <<égi szerelem>> volt ez, az egekben köttetett, de nem földi boldogságra."

1914 őszétől ismét tanított. 1915 januárjában megjelent második verseskötete, az Új versek, majd 1918-ban követte az újabb kötet, a Késő szüret. 1917. január 8-án idegrohamot kapott, és 16-án újból kénytelen volt hathavi szabadságot kiérni. Március 10-én Eőrsi Júlia Szegedre utazott, és a költőt felvitte a budapesti Moravcsik-klinikára. Fölvételekor betegségének előidézőjeként a már ismert okokat sorolta fel: szerelmi csalódás, iskolai túlterheltség, vidéki elszigeteltség, kiszorulás az élet megérdemelt posztjáról. Anélkül, hogy meggyógyult volna édesanyja májusban hazavitte, de már három hét múlva vissza kellett mennie. 1918 tavasza hozta meg kedélye lassú felemelkedését.

Folytatjuk!

Részlet: Pató Erika: A "meghívott halál" Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából.