A Massive Attack (tükörfordításban: "Elsöprő Támadás") egy elektronikus zenét játszó brit pop-zenei együttes Bristolból. Eddig hat nagylemezt adtak ki (Blue Lines, Protection, Mezzanine, 100th Window, Danny the Dog és a Collected válogatásalbum); emellett azonban több maxi CD-jük is megjelent.

Zeneileg nehezen kategorizálhatóak: alapvetően elektronikus zenét játszanak, amely kezdetben teljes egészében jazz, rap (hip-hop), reggae és egyéb afro-amerikai eredetű alapokra épült, ezt az irányzatot kritikusok trip hopnak keresztelték el. Harmadik albumuk azonban már erős, basszusgitárra és torzításokra alapuló rockzenei "beütést" mutat, s egyúttal zenéjük hangulata melankolikusból kifejezetten sötétre, depresszívre fordult (ez, a kilencvenes évek vége volt a Prodigy, a Chemical Brothers és más hasonló bandák csúcsra kerülésének ideje, melyek hangzásvilágára a zenekritika egy új nevet, az elektronika kifejezést kezdte alkalmazni (a csapatot ide is szokás sorolni). A 2000-es évekre a rockos hangzás némileg újraszelídült, a hangulat azonban nem vált vidámabbá.

A Massive Attack vendégzenészekkel játszó, nem teljesen állandó összetételű sound system rendszerű zenekarként kezdte az angliai Bristol "pinceklubjaiban", vagyis igazi underground gyökerekkel bír; a The Wild Bunch (Vadhajtás) művészeti közösségből önállósult. A MA "kemény magja", állandó tagjai a vezető, énekes és egyik "zenei agy," Robert Del Naja ("3D"), Andrew Vowles ("Mushroom"), a másik zeneszerző és DJ, valamint a rapper-énekes-vokalista Grant Marshall ("Daddy G") voltak. Kezdetben részt vett a munkában az elektronikus zenében a mai napig nagy névnek számító (Tricky) is, az első nagylemezen még jelentős szerepeket kapott a dalokban; később útjaik különváltak.

A sample-zős - mixelős, underground The Wild Bunch-korszaknak az együttes későbbi menedzsere, Cameron McVey egy hirtelen ötlete vetett véget:

1988-ban adták ki első, "Any Love" c. kislemezüket, ezt 1991-ben követte első albumuk, a Blue Lines; melyet - a rajta lévő Unfinished Sympathy c. számmal együtt - a szakma és a közönség is kedvezően fogadott. Angliában e stílusalkotó lemez az 1990-es évek brit zenei világának egyik meghatározó elemévé vált. A zenekarnak a kritikusok új zenei kategóriákat eszeltek ki, mint Bristol sound vagy trip-hop, az utóbbi elnevezés aztán elterjedt.. A zenekar hip-hop, soul és reggae elemekből vegyített zenéjére a szaksajtó a triphop címkét ragasztotta, ráadásul az ugyancsak Bristolból induló Portishead megjelenésével hamar egyenlőségjel került a város neve, azaz Bristol és a sajtó által alkotott stílus/színtér, azaz a triphop közé.

Az 1990-es évek a zenekar igazi tündöklésének évei. A Protection c. album meghozta a világsikert és kiváltotta a szakma csodálatát, a Mezzanine pedig feltette az i-re a pontot.

A második nagylemez a Protection, 1994-ben jelent meg. Tricky, az egyik "állandó vendégzenész" még közreműködött rajta, de aztán szólókarrierje építése miatt útjaik különváltak. Az album elkészítésében fontos segítséget jelentett a skót zeneszerző, Craig Armstrong.

A zenekar által elindított "trip-hop" műfaj a század végére egyre önállóbbnak, életképesebbnek mutatkozó tánczenei irányzattá vált, amelyet olyan előadók is műveltek, mint a népszerű Morcheeba, a kevésbé népszerű, de ismert, 1991-es alapítású Portishead, vagy az igazán népszerű, a 2004-es athéni olimpia nyitódalát éneklő Björk.

1996-ban a zenekar egy neves díjat nyert (BRIT Award) "a legjobb táncos produkcióért".

A harmadik album, a Mezzanine, 1998-ban jelent meg (lásd még lentebb). Ennek a zenekar megújulási képességéről, a kritikusok skatulyáiból való kitörni tudásról tanúskodó, sötét, depresszív hangulatú lemeznek a fogadtatása szintén kedvező volt, és az itthoni elismerést is meghozta, és nem csak azért, mert a lemezbemutató turné keretében Magyarországra is ellátogatott a csapat. A magyar Neo zenekar énekese egy magyar zenecsatornának (Z+, a későbbi magyar Viva TV) adott interjújában az együttest "a kilencvenes évek Depeche Mode-jának" nevezte.

A szép külcsín alatt viszont bajok mutatkoztak: az együttes bomlása megkezdődött. Az egyik meghatározó tag, Andrew Vowles, az új lemez által mutatott zenei irányváltással - ami elsősorban Del Najának és egyik, a lemezen közreműködő ismerősének (Neil Davidge) volt köszönhető - elégedetlen volt, és 1999-re elhagyta a csapatot.

A stílus mellett az előadásmódban is változások következtek be. Koncertjeiken és lemezeiken egyre gyakoribbak lettek a hangszeres elemek (bár megmaradt az elektronikus eszközök használata is), így a számtalan vendégénekes mellett gitárosok, billentyűsök is feltűntek.

A 2000-es évek elejére a banda szétesése és bizonyos fokú hanyatlása volt megfigyelhető, ugyanakkor dalaikat - a további popularizálódás jeleként - egyre több film aláfestő zenéjeként kezdték felhasználni.

A negyedik album (100th Window) 2003 elején jelent meg. Fogadtatása vegyes volt. A lemez kissé egysíkú világához hozzájárult, hogy Del Naja gyakorlatilag egyedül, a régi tagok segítsége nélkül írta meg (a segéd-zeneszerzők közül is csak a Mezzanine-es Neil Davidge segítette), a készítésében még Marshall sem vett részt - mivel a megelőző turnékon sem volt látható, suttogtak az ő kilépéséről és a MA egyszemélyessé válásáról is, de ez később rémhírnek bizonyult: Marshallt gyermeke születése távolította el egy időre a zenéléstől.

A lemez angliai slágerlistán az első 10 helyezett közé került; a rajongókat és a kritikusokat megosztotta. Sokan a zenekar leggyengébb lemezének tartják, mások szerint a csalódás fő oka nem is színvonalesés, pusztán az eddigi folyamatos színvonalemelkedés okán eltúlzott elvárások be nem teljesülése miatti csalódás.

2004-ben Del Naja, Davidge, a programozó Alex Swift közreműködésével egy hangszeres alapú filmzene-albumot készítettek, a Danny the Dog-ot, Luc Besson (forgatókönyv) és Louis Leterrier (rendező) azonos című filmjéhez (a film címe Amerikában Unleashed lett, magyar címe A nyakörv). 2005-ben egy másik filmzenealbum elkészítésében vett részt a zenekar (Bullet Boy)

2006-ban megjelent egy válogatás eddigi "legjobb dalaikból" (Collected). A két lemezből álló gyűjtemény a single-ket két új dalt (Live with Me and False Flags) és néhány kiadatlan régi alkotást is magába foglal, a második lemez DVD-rétege a zenekar eddigi videoklipjeit is tartalmazza. Ebben az évben a megmaradt tagok visszavonultak a stúdióikba (Del Naja és Neil Davidge együtt dolgoznak, míg G. Marshall Bristol másik végében, a saját stúdiójában), hogy legújabb, Weather Underground c. lemezüket megalkothassák. A közreműködő vokalisták vélhetően Dot Allison, Horace Andy, Mike Patton, és Mos Def lesznek.

A zenekar több alkalommal koncertezett Budapesten, 1999-ben a Mezzanine turnéval mutatkoztak be a magyar közönségnek egy kb. 5000-es koncerten (előzenekarként a magyar Neo játszott, az eseményt a Z+ magyar tévécsatorna rögzítette, akik egy hosszabb interjút is készítettek a zenekarral).

2003-ban a Sziget Fesztiválon, 2006. június 13-án pedig a Petőfi Csarnokban léptek fel. "Daddy G" Marshall a VOLT Fesztiválon önállóan is fellépett 2007 júliusában. Idén pedig a Balaton Sound-on láthatjuk őket.

Nagylemezek

1991: Blue Lines, ez még erős fekete-popzenei hatásokat mutató lemez (mint G. Marshall fogalmazott, " kicsit DJ-sre sikeredett"); az ezen szereplő Unfinished Sympathy c. számról mint single-ről videoklip készült (benne végig Shara Nelson énekesnő sétál az utcákon);

1994: Protection. A popszakma és az underground pincékbe le nem merészkedő nagyközönség az első albumot is jól fogadta, de az igazi sikert a második nagylemez hozta, különösen a bevezető single, a Protection, melyről igen egyedi, képileg egyetlen vágás nélküli "kamerasnittnek" tűnő klip készült, s amelyben Tracy Thorn énekel. A kritika mellesleg olyasmi véleményt is megfogalmazott róla, hogy a lemez "egy rész reggae-ből, egy rész paranoiából és egy rész marihuánából" tevődik össze. E vélemény alapjai vsz. a "Karmacoma" és a "Sly" klippek, utóbbi a banda zeneileg egyetlen vidámnak nevezhető alkotása. Ez az album más tekintetben elég lágy, szomorkás, melankolikus számokat tartalmaz, (Heat Miser, Weather Storm) ezekben a dalok létrejöttében nagy szerepe volt a lemez egyik társ-hangszerelőjének, a kortárs (film)zeneszerző Craig Armstrongnak.

1998 Megjelent a tánczene-közeli irányzatokban eredetileg teljesen szokatlan, Depeche Mode-osan dark, sőt ha lehet, még súlyosabban depressziós hangzásvilágú, és zeneileg is inkább a sötétebb rockzenékhez közelítő, sok torzított gitárhangot tartalmazó harmadik album, a Mezzanine (Félemelet). Erről a Rising son, az Inertia Creeps és a Teardrop c. opuszokhoz készült klip. Utóbbit, a képeket tekintve, egy kis magzat "énekli" végig, ezt sokan rendkívül aranyosnak, murisnak, megkapónak vagy érdekesnek tartják, mindenesetre az MTV Music Awards díjkiosztóján az "év legjobb videoklipje" díjat szerezte.

2003. február 10-én jelent meg negyedik albumuk, a 100th Window, amely a kritikusokat megosztotta: egyesek szerint színvonala nem éri el az előző munkákét (az igaz, hogy az album végi számok elég erőtlenek); viszont található rajta néhány kiemelkedő darab, amelyek a brit listák első 10 helyezettjei közé kerültek. A harmadik albumot bemutató magyarországi koncert előtti interjú végén ugyan a két állandó tag ígéretet tett, hogy "a következő album már vidámabb lesz", ezt az ígéretüket azonban nem igazán sikerült beváltani: a lemez jóval lágyabb ugyan, de nem kevésbé melankolikus. Ehhez elsősorban alighanem a (második) iraki háború kitörése járult hozzá, amely ellen, az abban való brit szerepvállalás ellen, és nem utolsósorban a Blair-kormány ellen a zenekar rendkívül erőteljesen (noha a pártoktól és hasonló politikai szervezetektől magát távol tartva) kampányolt. Az egyik legfontosabb opusz (A Prayer for England) tulajdonképp az iraki háború elleni politikai tiltakozás. Az albumról két videoklip biztosan készült: a Special cases, és a különböző magyar tévécsatornák által is sokat játszott Butterfly caught, melyben az egyik tag lassan egy ember-lepke hibriddé alakul (némileg a "Légy" c. horrorfimre hajazva, de annál enyhébb formában).

A 100th Windownál is kedvezőtlenebb fogadtatásban részesült a Danny, the Dog filmzenealbum (2004).