Döntésképtelen, határozatlan, hezitál- egyértelműen negatív jelentésárnyalatú, lekicsinylő szavak egy személyiségtípusra.

Pedig egyéves kor körül a gyerekek nagy része már ismeri, és előszeretettel használja a "nem" kifejezést. Vagyis döntést hoz, a szüleivel szemben.

A dackorszak pedig kifejezetten arról szól, hogy mindennel és mindenkivel szembeszegülve építjük ki saját személyiségünket, akaratunkat.

Környezetünk (pl. család, óvoda, iskola, munkahely) személyiség és kreativitás leépítő tevékenységének hatására azonban sokak bizonytalanná vagy túlzottan óvatossá válnak. Az intézmények többsége ugyanis szó szerint kiölhetik belőlünk a kezdeményező-készséget, önállóságot, határozottságot.

Nap mint nap találkozhatunk olyan emberekkel, akik döntésképtelennek tűnnek. Órákig rágódnak egy kívülállónak könnyűnek tűnő dolgon, és vért -verítéket izzad környezetük, mire valamit kicsikar belőlük. Ha kicsikar egyáltalán...

Pedig a hezitálás mögött nem mindig gyávaság vagy gyengeség áll, döntésképtelenségük oka gyakran éppen a "leghelyesebb döntés" megtalálásának vágya. A legmegfelelőbb út meglelése.

Emiatt késlekednek, szélsőséges esetben akár a teljes "lebénulásig", cselekvőképtelenségig jutnak el.

De valljuk be: "Ez nem a szemlélődések kora"- ahogy Ágai Ágnes is fogalmaz. A sokat lelkizős, késlekedős emberek hátránnyal indulhatnak az életben. Elég, ha átfutunk néhány álláshirdetést, rögtön szemet szúrnak a gyakran felbukkanó kifejezések: önálló, határozott és döntésképes.

Az pedig különösen veszélyes, ha egy döntésképtelen ember kerül vezetői pozícióba, hiszen bizonytalansága az egész munkahelyre, az ott folyó munkára rányomja bélyegét.

És hogy kezeli környezetünk a döntésképtelenséget?

Ideális esetben türelmi időt kapunk, a "kivárás taktikáját" alkalmazzák velünk szemben. Rosszabb esetben viszont átveszik az irányítást, a döntés lehetőségét tőlünk.

A felnőttségünket.