Tulajdonképpen teljes mértékben ellenkezik az elveimmel, hogy 21 pár cipő sorakozzék a szekrényemben. Engem nem erre neveltek...és mégis.

Elérkezett a helycserés támadás ideje, amikor is szakszerű karbantartást és állag-megóvást követően a téli lábbelik a szekrény mélyére kerülnek, onnan pedig előbukkannak a nyári szezon üdvöskéi. Ellenállhatatlanul színesek, tűsarkúak és pántosak, selyemrózsásak és fémpillangósak.

Szeretettel törölgetem puha ronggyal, frissítgetem textilápolóval és már lelki szemeim előtt lebeg, amint kánikulai estéken, légies szandálban lejtve kopogok a felhevült aszfalton.

Aztán jön a következő, meg az azutáni és még mindig nem csökken a halom, engem pedig elővesz a rossz lelkiismeret.

Eszembe jutnak a régi idők szűkösebb esztendei. Édesanyám évekig hordta ugyanazt a csizmát, hogy gyermeke ne szenvedjen hiányt semmiben.

Eszembe jutnak a szomszéd kislány kinőtt szandáljai, amiket utánam még mások is elörököltek.

Eszembe jutnak azok, akikkel az élet nem bánt ilyen bőkezűen vagy a sors elvette éveken át összegyűjtött javaikat.

Még az sem vígasztal, hogy nagyon kímélem őket, ezért nem egy közülük 4-5 szezont is kiszolgált már.

Az sem könnyít a lelkemen, hogy egyik sem volt igazán drága.

És attól sem érzem jobban magam, hogy egyik kedvenc műsorvezetőmnek 64 pár van.

És mégis: szeretem, hogy mindenféle öltözékhez, időjáráshoz, hangulathoz találok megfelelőt. A hétvégén például esküvőre vagyunk hivatalosak. Pezsgőszínű szoknyát, fehér zakót veszek fel - és hozzá... milyen cipőt is?

Nem akarom elhinni: a 21 pár közt nem akad egyetlen világos alkalmi cipellő sem!

Most rontsam el gondosan kigondolt, visszafogottan elegáns öltözékemet egy fekete, netán bordó cipővel? Vagy öltözzek sötétbe azon a szép május végi estén?

Elnyomom hát az agyamban duruzsoló rosszalló hangot, és elindulok a közeli plázába, hogy szert tegyek a huszonkettedikre...

F.K.M.