Milyennek képzeled a halált? Szoktál ezen gondolkodni? Vagy túlságosan is sokat gondolsz rá?

A halál még mindig rettegéssel tölti el az emberek többségét, és a halálfélelem is egyetemes félelmünk. Mégis tagadjuk, és ehhez a tagadáshoz asszisztál a maga módján az orvostudomány is, hisz az élet meghosszabbítása már valósággá vált; és asszisztálunk hozzá mi magunk is, amikor idősödve is még fiatalnak akarunk látszódni.

A vágyak mezsgyéjét azonban mindig átlépi a halál. Bárhogy igyekszünk is.

A halálfélelem kétarcú jelenség: egész életünk során rettegünk saját és egyúttal mások halálától is.

Mi az, ami saját halálunkra gondolva rettegéssel tölt el?

Egyrészt megrémiszt az elmúlás gondolata, a megsemmisüléstől való félelem, és az ismeretlentől való szorongás. Be tudjuk-e fejezni tervezett céljainkat? Mi lesz az identitásunkkal?

És persze félünk magától a haldoklás folyamatától is. Mi fog velünk történni? Mennyire leszünk kiszolgáltatva? Lesz-e mellettünk valaki? Fájni fog-e?

De ugyanilyen rettegéssel tölt el, ha szeretteink halálára gondolunk, vagy éljük át. Hisz a veszteség mellett, a magamra maradtam érzése mellett a saját halálunkra is emlékeztet a haláluk.

Elisabeth Kübler Ross, thanatológus szerint a tudatalattink számára szinte felfoghatatlan, hogy az életünk természetes velejárója a halál. A Talmud  is így fogalmaz:ahogy áldást mondunk a jóra, úgy a rosszra is áldást kell mondanunk, ugyanúgy, ahogy a hinduk gyásza egyúttal öröm is.

Mi mégis valami félelmes dolognak gondoljuk, egy külső drasztikus beavatkozásnak képzeljük el.

Azt, hogy ez másként legyen, s a végzetet mint az életút természetes lezáróját fogadjuk el, csak az könnyítheti meg, ha mi magunk is megtapasztaljuk a halál élményét: elkísérjük egy szerettünket, mellette vagyunk az utolsó óráiban, részt veszünk a rítusokban.

Sajnos, a modern kultúra minderre kevés lehetőséget ad, hisz a halál mindenkitől elszeparálva, gyakran kórházban, távol az otthontól zajlik. A haldokló mellett pedig nem sok időt tölt sem az orvos, sem hozzátartozói. Távol tart a félelem, a szembenézés.

Míg régen természetes volt, hogy a falvakban az emberek elkészítették a halotti leplet vagy a koporsót saját maguknak; addig a modernizáció mindent a temetkezési vállalkozónak ad a kezébe. Régen otthon ravatalozták fel a halottat a család körében; ma már erre nem ad lehetőséget az ÁNTSZ.

Valahogy végzetesen magunkra maradtunk, összezavarodott érzéseinkkel és szorongásainkkal. Pedig a halálhoz való hozzáállásunk fogja megrajzolni életünk kontúrjait is, s ad indíttatást az egy és megismételhetetlen életúthoz. Tulajdonképp egyfajta energiaként funkcionálhatna:

 "Ha úgy tekinted a halált, mint egy láthatatlan, barátságos útitársat az életed útján (...), akkor elkezdheted élni, ahelyett, hogy csak eltöltenéd" (Elisabeth Kübler Ross)

Te elkezdted már ?