Az önéletrajzi ihletésű könyvben az író saját életéből mesél el történeteket, melyek egyszerre felkavarók, humorosak, olykor pedig megindítóak – mindezt egy nem átlagos család és egy gyermekpszichiátria mindennapjaiba ágyazva.
Kedvcsinálónak néhány részlet a könyvből:
"Bátyáim jelentős fegyverarzenáljában volt egy igen megbízható nehézágyú, amely éveken át csodákra volt képes: vízfejűnek, vagy H2O-nak neveztek. A mai napig nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy lehet benne valami. Vagy azt mondták – de persze mindig csak akkor, ha szüleim bombabiztosan hallótávolságon kívül voltak –, hogy én nem is az öccsük vagyok, hanem a pszichiátria egyik ápoltja. Egy szánalmas, fogyatékos kis pondró, akit kitettek az intézet kapuja elé, és aki meglágyította apa szívét. – Tulajdonképpen neked két házzal odébb kellene laknod – mondták –, a G osztályon fent, ahol a vízfejűek Ki nevet a végént játszanak. – Persze, tisztában voltam vele, hogy csak provokálnak, de lelkem egy eldugott zugában kihajtott, gyökeret vert a vetés. Olykor csakugyan végtelenül idegennek éreztem magam, és ez elég kézenfekvő magyarázatnak tűnt.”
„Nálunk is úgy történt, ahogy valószínűleg a fogságban tartott törpepapagájok nagy részénél: a takarítónő volt a hunyó. Kúrják néni! Ő nyitotta ki a kalitkát, amikor az ablak ki volt tárva. Erwin egy komor novemberi napon kirepült. Már néhány méter után rájöhetett, hogy nagyon-nagyon messzire került hazulról, és hogy hazakerülni a melegebb tájakra még légvonalban is reménytelen vállalkozás. Nem repült messzire, csak az egyik hársfa csúcsára. És itt, hogy úgy mondjam, eggyé vált a nevével. A bátyám felszegett fejjel üvöltötte a fa koronája felé: – Erwin Lindemann, azonnal gyere le! – A leszálló sötétségben már csak egy villanásnyi zöld, egy leheletnyi kékség volt felismerhető. A bátyám rám szólt: – Maradj csendben! – pedig meg se mukkantam. Egészen halkan hallottuk a hangját: – A nevem Erwin Lindemann. A nevem Erwin Lindemann. A nevem Erwin Lindemann…”
„Néhány páciensnek saját standja volt. Egy Benno vagy Hanno nevű fiú egy kis kunyhóban ütött tanyát, ahol portrékat rajzolt. Órákig tartott. Aki leült a székére, annak véget ért a nyárünnep. Bár olyat is láttam, hogy a modell egy idő után megelégelte, egyszerűen felállt és mondjuk egy kollégát ültetett oda maga helyett. Bennónak vagy Hannónak tökmindegy volt. Tovább rajzolt. Ezekre a keverék arcképekre sajnos már nem emlékszem, de szeretem magam elé képzelni – ahogy a délután folyamán a legkülönbözőbb arcok nőnek egymásba egy képen. Szomorú, de Hanno vagy Benno fiatalon meghalt, a standja nem csak nekem hiányzott.”
