Sok szülő nehezen éli meg, hogy gyermeke felnő, egyre önállóbbá válik. Sokan még akkor is szülőként irányítani akarják gyermekük életét, amikor már megnősült, férjhez ment, gyerekei vannak. Érzelmi és lelki zsarolások, könnyek, jelenetek, vádak, sértődések sem ritkák. Mások nagyon is könnyen kimondják, "felnőtt vagy már", dönts egyedül, s mintegy ellökik maguktól a gyereküket, ki-ki élje a saját életét. Általában e két szülőtípus bele sem gondol, mit gondol, érez gyermeke, Így aztán nem ritka, hogy akár évekre megromlik a viszony, s talán soha nem áll helyre azután.
Lehet-e készülni, és hogyan a felnőtté váló gyerektől történő elválásra? Valóban elválunk-e, vagy csak átalakul(hat) kapcsolatunk? Tudjuk-e, érezzük-e mi játszódik le gyermekünkben?
Közhelynek hangzik, de a felnőtté váláshoz való hozzászokás, és hozzászoktatás az önállósodás első pillanatával, azaz a születéssel kezdődik. A klasszikus szülői szerep, azaz a nevelés, az alapvető értékrend, az életszemlélet, a viselkedési kultúra, az emberi kapcsolatépítés rendszerének kialakítása gyakorlatilag a kamaszkorig tart csupán. Furcsamód, de csöppet sem véletlenül ez éppen egybeesik a hormonális érés időszakával. Életkorát nehéz meghatározni, de generációról, generációra egyre korábban következik be, manapság már a 14-15 évesek erőteljesen elkezdenek önállósodni, értelmük egyre jobban felnyílik, egyre nyitottabbak a világra, a középiskola megkezdése sokuk számára egészen új helyzeteket teremt.
A legnehezebb korszak. Néhány éve, mikor egy barátom, akinek 5-6 évvel fiatalabbak a gyermekei, mint az enyém, panaszkodott, hogy az őrületbe kergetik kamasz fiai, azt mondtam: "A kamaszkor a szülői szeretet legnagyobb próbatétele. Ha ekkor meg tudod találni a hangot a gyerekeiddel, ha dühkitörések, kemény tiltások, és pofonok nélkül tudod kezelni a leghajmeresztőbb ötleteit is, akkor igazán szereted őt. S a szülő-gyerek kapcsolat barátsággá alakulhat át."
Meggyőződésem és tapasztalatom tehát, hogy a felnőtté válással együtt át kell alakulnia a kapcsolatnak szülő és gyermek között. Az irányítói szerepkör eltűnik, s helyette felnőtt, bölcs baráttá léphetünk elő. S az első lépést a szülőnek kell megtennie, megváltoznia, új szabályokat és magatartásformákat kialakítania. Mire gondolok?
1.) A kamaszt már végképp nem lehet parancsszóval irányítani. Ha eddig nem tettük, most rá kell szokni, hogy észérvekkel tudjuk őt meggyőzni miért nem jó, vagy ártalmas számára, amit tett, vagy tenni szeretne.
2.) Egyezségeket kell kötni. Előre megállapodni, hogy mit várunk el, s azért milyen jogai vannak, vagy lehetőségei lesznek. Például: nem kell mereven kikötni, hogy "este 10-re itthon légy". Alkalomtól függően érdemes megkérdezni, mikorra gondolja, hogy hazajön. S ha azt nem tartja be, legalább telefonáljon. Ha végképp nem tartja be, akkor - előzetes megállapodás alapján - a következő buli kimarad az életéből.
3.) A legmeghökkentőbb, első pillantásra tragikusnak tűnő bejelentéseken, kérdéseken sem szabad kiakadni. Nem attól szokik rá például egy gyerek a drogra, mert egyszer megkóstolta. Hanem azért, mert amikor a szülő megtudja, vagy esetleg a gyerek önként bejelenti, hogy "képzeld tegnap este elszívtam egy füves cigit" - a legtöbben azonnal dührohamot kapnak, s mindenféle büntető szankciót léptetnek életbe. Ezeket a gyerek úgyis kijátssza, hiszen már nem lehet minden lépését követni, s csak azért is elszívja a másodikat, harmadikat, s aztán már nehéz megállni. De ha nyugalmat erőltetünk magunkra, s csak cseppnyi aggodalommal azt kérdezzük "Milyen volt?" - a válasz legtöbbször az, hogy rémes, s a gyerek máris megnyílik, és el lehet vele beszélgetni. S már változik a kapcsolat. Már egy kicsit inkább barátok vagyunk, mint szülők. Arról nem is beszélve, hogy remélhetőleg az egyszeri próba egyszerre és mindenkorra elég volt.
4.) Míg a kisebb gyerek kevésbé veszi fel - vagy jobban hangot ad elégedetlenségének - a kamasz már nehezen fogadja el, ha beszélgetni akar, apjával, anyjával, s az elutasítja "Most nem érek rá. Menj játszani" A kamaszra mindig legyen időnk! Annyi, amennyit igényel, hogy elmondhassa problémáit, kérdéseket tegyen fel, tanácsot kérhessen. Ha ezt elmulasztjuk, máshová fordul. Inkább hagyjuk a házi munkát éjjelre, vagy másnapra, de ne veszítsük el a lehetőséget a kapcsolat megőrzésére. Nem beszélve arról, hogy így nyugodtabbak is lehetünk. Ha velünk beszéli meg, legalább tudjuk, hogy mi játszódik le benne, mik a tervei, hova jár, kikkel jár, mit csinál.
5.) Bármennyire is kényelmetlennek tűnik, s több házimunkával jár, vállaljuk be, hogy nálunk tartsák a bulit, vagy gyűljenek össze rendszeresen. Sőt készítsünk nekik enni-innivalót, ha lehet, szálljunk be a buliba, segítsünk átrendezni a lakást, engedjük meg, hogy néhányan, akik messze laknak, aludjanak ott. Megéri a rumli - mert így kontroll alatt tarthatjuk az eseményeket, megismerhetjük gyermekünk társaságát.
6.) Ha úgy hozza a sors, ne féljünk "falazni" is gyermekünknek. Még mindig jobb például, ha mi visszük el nőgyógyászhoz 16-17 éves lányunkat, és íratjuk fel neki a fogamzásgátlót - egyelőre az apja tudta nélkül - mint ha túl korán érkezik az első unokánk. Az apák nehezebben fogadják el kicsi lányuk felnőtté válását. Az anyák viszont nehezen élik meg, hogy aranyos kicsi fiacskájuk már fiatal férfivá nőtt. Sokszor nehéz megérteni, hogy fiunk, lányunk miért csüng akkora szerelemmel aktuális választottján, de óvatosan bánjunk a kritikai megjegyzésekkel, mert a gyerekben erre is feltámadhat a dac.
A kamaszkor így válik nem csupán a szülői szeretet próbatételévé, hanem az is kiderül, hogy amit megpróbáltunk kicsi gyerekkorától beléplántálni, abból mi gyökeresedett meg. Azaz "ragadt-e rá valami a koszon kívül is" az évek során. 18-19 évesre korára már kiderül. Mint ahogy az is, milyenné fejlődött kapcsolatunk a gyerekkel.
A kamaszkor éveivel kialakult-e bennünk, tudomásul vettük-e, hogy gyerekünk bizony már felnőtt, önálló véleménye van, elképzelései, tervei. S ha igen, kevésbé viselhet meg bennünket, amikor az a döntés megszületik, hogy elköltözik. Vagy azért mert az egyetem, főiskola miatt kollégiumba, albérletbe megy, vagy azért mert önálló életet akar kezdeni. Nem feltétlenül azért, mert otthon nem volt jó. Hanem, hogy kipróbálja önmagát, hogy kialakítsa saját életvitelét. Ez még nem azt jelenti, hogy elszakad tőlünk, hogy nincs ránk szüksége. Nagyon is van, csak legfeljebb nem mondja ki. Hiszen még nincs tapasztalata. Még milliónyi kérdése fel fog merülni. S kihez is fordulhatna, ha nem a szülőjéhez. Ha jó a kapcsolat. Ha az már inkább baráti. Ha nem irányítani, és megváltoztatni akarjuk őt, ha valóban csak tanácsot adunk, s nem beleszólni akarunk az életébe.
Ha tudja, hogy ránk mindig számíthat, de nem akarjuk ezzel a magunk képére formálni, s nem teszünk minduntalan szemrehányást. Így sem könnyű megélni a változást sem nekünk, sem neki, de a szálak nem szakadnak el.
