A depressziós szakaszok szinte egybefolytak. "A borús hangulatú költő kedélyének nyomottsága egész idő alatt hol mélyebb fokú, hol engedett valamennyit" - írja Miskolczy Dezső. Az élet és halál szüntelen küzdelmének végjátéka a költő életének utolsó nyolc éve. Olyan tragikus életszakasz ez, melyben szinte megállt a költő élete. Az egész emberi-költői pályájának szerves része, ez a végkifejlete.

A beteg lélek a sikert is nehezen viseli: "Mit kezdhet egy ötvenéves lírai költő?"-hajtogatta igen gyakran ezt a kérdést. A beteges kishitűség, a Baumgarten-díj miatti lelkiismeret-fordulása felerősítették benne a démont, mely költői pályája kezdte óta kísérték Juhász Gyulát. Kilényi Irma, az önkéntes titkárnő így látta: "Elviselhetetlen az a gondolat neki, hogy ő már nem tud dolgozni, alkotni többé, ő már megszűnt létezni az emberiség számára, legjobb lesz, ha véget vet ennek az életnek. Különben is nem akarja megérni azt a napot, hogy az újságot kezébe véve, olvashassa, hogy Juhász Gyula nem kapja meg a Baumgarten-díjat, mert nem volt érdemes reá."

1929. február 6-án Juhász felutazott Pestre, a Schwartzer-szanatóriumba. Magába zárkózott, és senkit sem volt hajlandó fogadni. Március végén jelent meg két kötete, a Hárfa és a Holmi, de a költőt ez se vidította fel. Kicsit javult hangulata, és néhány látogatót már magához engedett. Szabó Lőrinc, aki Szegeden is rendszeresen felkereste beteg költőtársát, többször is eredményt ér el, sikerült egy-egy sétára rávenni a költőt, sőt Juhász még verset is írt a biztatására. Szabó azt tanácsolta, hogy álljon bosszút kínzóján, a betegség démonán, figyelje meg, s írja ki magából: "Írj arról, ami most benned van, akármit és akárhogy! Ha ez a halál, beszélj a halálról, de beszélj róla, állj bosszút, ahogy megegyeztünk, állj bosszút rajta azzal, hogy leleplezed... Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd, csak gondold ki a négy sort, szövegezd meg, ami benned van. Szövegezd meg a semmit, a legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz..."

A rém (1930) című vers így készült Juhász Szabó Lőrincnek ajánlotta. A lírikus megeleveníti a rémet, a betegséget, azt fejezi ki, amit a költő érez.

                                               Bennem jár, hallom, mint kopog

                                               Álomtalan, vak éjjeleken,

                                               Kopog, dobog, indul, megáll,

                                               És jár tovább hűségesen.

                                               Figyeli néha, alszom-e?

                                               Figyelem néha: alszik ő?

                                               Fölöttünk ápolónk virraszt,

                                               A végtelen és bús Idő.

                                               Hiába várok, nem pihen,

                                               Kopog, dobog, jár-kél a Rém,

                                               S álmomban is hallom, amint

                                               Föl és le jön-megy feketén.

                                               Már néha azt hiszem: no most

                                               Vállamra teszi ujjait.

                                               De nem. Megint indul, megáll,

                                               Megáll és indul. Árnya int...

                                                                                                          (A rém, 1930)

1929. június 22-től július 6-ig otthon tartózkodott Szegeden, de vissza kellett mennie előbb a lipótmezei gyógyintézetbe, majd ismét a Schwartzer-szanatóriumba. November 13-án végképp hazaért Szegedre, mivel a szanatóriumi kezelés nagyon drága volt, havi 600 pengőnél is több, s elfogyott a Baumgarten-díj.

1929. november 22-én be kellett vonulnia a szegedi idegklinikára, hogy ott vesse alá magát gyógyító kúrának. A kerületi tisztiorvos utalta be, mert otthon "ön- és közveszélyesen" viselkedett; öngyilkossági gondolatokat hangoztatott. Tanka Dezső dr. tanársegéd és Stern Eleonóra frissen doktorált orvosgyakornokok végzik el a szükséges vizsgálatokat. Az eredmények a páciens várható gyógyulását mutatják, a zártintézetből való elbocsáthatóságát jelzik. Depresszióját ópiummal kezelték. Közben étvágygerjesztőket is adtak neki, hogy teste is felerősödjék. Így sikerült január végére földeríteni, majd 1930. március 8-án javultan hazabocsátani.

Ám a gyógyulás csak rövid időre szólt. Már július 16-án újból fel kellett venni az osztályra. Depressziója a növekvő adagok ellenére is alig enyhült. Az utolsó felvonás két helyszínen játszódott a Kálvária utcai idegklinikán és a Fodor utcai remetelakban. E két épület között ingázott a szerencsétlen beteg ember. 1931. július 3-án, egy évi kórházi ápolás után, hazaengedték. Alig telt el azonban pár nap, július 15-én mérgezéssel újból beszállították. Az altatónak rendelt veronálból többet vett be. Tizenegy nap múlva már hazaengedték. A világ elől elzárkózva, csöndes kis szobájában szenvedte mindennapjait. Derültebb óráiban írogatott    (Hamu, 1932; A költőnek, 1932), s régi ismerősei közül csak Magyar László, a Délmagyarország ifjú munkatársának látogatását fogadta. Gyógyíthatatlannak tartotta magát, ingerelte mások egészsége, ezért menekült a magányba.

1932. augusztus 1-jén harmadszor kellett befeküdnie az idegklinikára. Újra a paralízis kényszerképzete kerítette hatalmába. A vizsgálatok eredménye ismét negatív. Némi javulás után október 12-én föltételesen kiengedték az intézményből. Egy darabig elviselhetően érezte magát, de fejfájása hamarosan kibírhatatlanná vált. 1933. február 3-án újra próbálkozott a halál meghívásával, fel akarta akasztani magát, de idejében megakadályozták. Február 5-én, immár negyedszer, újra be kellett szállítani a klinikára. Földre szegezett arccal ült a szobában, táplálékot nem nagyon vett magához, s csak szerényen és szűkszavúan kommunikált.