Ekkor született tehát az a költeménye, mely a legmegrendítőbb önvallomás életéről, betegségéről, szenvedéséről, egy kettős portré, a festőé (Vincent van Gogh) és a költőé:

                                               A legcsodálatosabb fényeket

                                               Akartam festeni, és elborult

                                               Egész világom- No, de én hiszem,

                                               Hogy valahol egyszer majd az leszek,

                                               Aki akartam lenni. Egyelőre×

                                               Elszenvedem az életet. Csak azt mind

                                               Sajnálom, amit megfesthettem volna:

                                               A képeket. Egy egész végtelent!

                                                                                                              (Önarckép, 1933)

Ötvenedik születésnapját a klinikán töltötte. A legsötétebb gondolatok mindig születésnapja környékén támadtak fel benne. Magyar László könyvéből tudjuk, hogy Juhász számára születésnapjai kiváltképp a halálvágy ébresztői voltak. Ebből a szempontból az ötvenedik születésnap minden korábbinál veszélyesebbnek mutatkozott. "A költőben elhatározása lett a vágy: azon a napon hal meg, a születésnapján." Az ápolók és orvosok különös tekintettel figyeltek reá. A születésnap vészterhes órái elmúltak, a beteg csendben végigsírta az éjszakát.

Április 12-én hazamehetett. Otthon tartózkodása ismét nem volt tartós, húga már július 5-én visszakísérte a klinikára. Immár ötödjére lett a szegedi idegklinika kezeltje. Csak ősszel javult annyira az állapota, hogy verset írjon (Panasz), s október 30-án hazaengedték. Most majdnem egy évig kibírta kezelés nélkül. 1934. július 25-én lett hatodjára a klinika lakója, mivel teljesen magába roskadt, nem evett, nem aludt. Szeptemberben kezdett el újra verseket írni. Ebben az esztendőben összesen harmincegy verset írt. Ez nagyon jó, hiszen a harmincas évek elejére publicisztikája végképp elapadt, megszűnt számára a társadalmi realitás. Versekből is igen keveset, csak kettő-három alkotott a válságos években, ezeket is az orvosok unszolására írja. A fájdalom kiírása része lehetne a várt gyógyulási folyamatnak, minden új költeménye diadallal kerül be a kórtörténetbe. 1934-ben születettek utolsó költeményei, melyek komorak és nagyon súlyosak (Szavak, Sors, Zsolozsma, Zene, Remeteség). Miskolczy professzor Juhász Gyula "őszikéinek" nevezte ezeket a verseket. A halálra készült bennük:

                                               "Eljön mindenkinek a pillanat,

                                               Mikor egészen egyedül marad,

                                               Mikor mellette senki, semmi más,

                                               És nem segít se átok, sem sirás."

                                                                                              (Venit summa dies, 1934)

                                               "Az ember nézi az alkonyt, szivében

                                               Szeretne ő is békét és derűt,

                                               És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,

                                               Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

                                               E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,

                                               Mily idegen már tőle a világ.

                                               És a halálra gondol, mely kitépi

                                               Lelkéből vérző gondja nyilát."

                                                                                                                    (Béke, 1934)

Ezekben a hónapokban próbálkoztak a költő hipnotikus kezelésével. Tokay Lászlónak sikerült szuggesztióval elérnie, hogy jobb legyen a páciens közérzete, így karácsonyra hazaengedték. Másfél év szobaremeteség következett újból.

1935 augusztusában megjelent utolsó verseskötete, a Fiatalok, még itt vagyok!, de se a szerkesztés, se a megjelenés nem érdekelte már. Az újabb kötet megjelenése sem tudta visszahozni a végső zuhanás pályára állított emberi sorsot. Magyar László így összegezte személyes tapasztalatait a kötet megjelenésével kapcsolatban: "A saját könyve sem érdekelte. Odacsempésztünk egy példányt az asztalára. Föl sem bontotta. Ott hevert a Fodor utcai remetebarlang asztalán fölbontatlanul, érintetlenül 1937. április 6-án is, amikor végképp elmenekült az eleven világból." Érdekes öccsének, Juhász Endrének megfigyelése, mely szerint bátyja érdektelennek mutatkozott előttük, jelenlétükben nem olvasott újságot, de ha magára maradt, beléjük temetkezett és mindenről tájékozódott. Húga megleste, amint testvére a verseskötet felvágatlan lapjait ujjaival szétfeszítetve, oldalvást belelesve, böngészgette.

1936. április 5-én, ötvenharmadik születésnapja után egy nappal meglátogatta őt Magyar László. A szokásos születésnapi melankólia még érezhető volt rajta, s így vallott barátjának: "Ennek a mai világnak nincs szüksége a betűre, könyvre. Ez a világ az egészségügyi papír világává lett... Ha visszagondolok a régire, az én világomra, és elgondolom, hogy mit jelentett abban a világban egy-egy új könyv, egy-egy új vers, hát megértem a betegségemet; megértem, hogy miért vagyok már hét esztendeje beteg a gyógyulás reménye és vágya nélkül... Menekülés az én betegségem ebből a mai világból. Nekem nincs semmi keresnivalóm benne, idegenné váltam a számára, és ez a világ is idegen az én számomra."

Május 2-án Szabó Lőrinc látogatta meg otthonában. Ez azért is nagyon fontos, mert ez volt a költő utolsó találkozása a külvilággal. Haláláig már csak családtagjaival és a klinika dolgozóival találkozott. Szabó így látta jó barátját: "Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és akkor se lássák, ha megtalálnánk fordítani. Szégyellte az állapotát, csapzott haját, eltorzult vonásait, arcán a fehér pontos, nagy, vörös keléseket, melyek pedig talán semmit sem jelentettek. Mindent szégyellt, sajnált, és rettenetesen szenvedett."

Tíz nappal a pesti barát látogatása után ismét nagy mennyiségű altatót vett be. Unokaöccse, Kálló Antal vitette be a közkórházba, ahol gyomormosással megmentették az életét. Május 14-én már újra a klinikán van. Június elején már sétálgatott a kertben, nosztalgiázgatott, álmokról is beszámolt.

1936. július 23-án édesanyja hazavitte. Az otthoni ápolót figyelmeztették az öngyilkosság veszélyére, kezelőorvos kérte, hogy rejtsék el az altatót... 1937. április 5-én Juhász Gyula annyi veronált vett be, hogy többé nem ébredt fel. Másnap délelőtt anyja hiába ébresztgette. A mentők délben beszállították a klinikára. Unokatestvére, Kálló Antal, az egyetem kórbonctani intézetének magántanára beszéli el a történteket:

"A klinikáról való távozása óta állandóan lehangolt volt a költő, magába zárkózott, senkivel sem érintkezett, hozzátartozóival, édesanyjával sem beszélgetett, ha szólt is, elégedetlen hangon. Fél gramm veronállal tűrhetően aludt, étvágya is kielégítő volt, újságolvasáson kívül mással nem foglalkozott.

Ma reggel - április 6-án - nem kelt fel a szokásos időben, és édesanyja délelőtt tíz órakor nem tudta felkelteni. A szomszéd szobában lévő veronálos doboz, amely az anya őrizete alatt állott, eltűnt, később másutt találták meg üresen. Nem tudják pontosan, hogy a doboz mennyi gyógyszert tartalmazott, arra is gyanakszanak, hogy a beteg a napi adagokat összegyűjtötte.

Hogy a mérgezés ezúttal igen súlyos fokú, mutatta az, hogy a sarkok belső oldalán már nyomástól származó elhalásos foltok keletkeztek (decubitus).

Később testszerte vörös foltok jelennek meg, s kissé megemelt végtagok ernyedten hullanak alá.

Hiába minden orvosi erőfeszítés, a mély öntudatlanságot megszüntetni nem tudjuk, a szívműködés a sok serkentő orvosság ellenére mindegyre gyengül, a légzőközpontot is hiába ingereljük Lobelinnel félóránként, majd negyedóránként. Délután hat óra 45 perckor utolsót lehel Juhász Gyula. Elaludt örökre. Élt 54 évet."

Folytatjuk!

Részlet: Pató Erika A "meghívott halál" Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából.

A fotó a szegedi belvárosi temetőben készült, itt található a költő sírja.