Már az oviban epedve vártam, hogy a fiúktól kapott, óvónénik által sugalmazott, csenevész virágocskát győzelmi fáklyaként lobogtatva vigyem végig az utcán.

Az általánosban már egyenesen presztízskérdést csináltam belőle, hogy a legszebb virágot kapjam - később a legtöbbet...

Mai napig úgy gondolom, hogy jó dolog föleleveníteni a régi idők hagyományát, amikor a nőket tisztelet övezte, és a férfiak a legkülönbözőbb okokból virággal ajándékozták meg őket. Gondoljanak csak a virágnyelvre, mely az érzelmek különféle árnyalatait volt hivatott kifejezni.

A nőnap-ellenesek legfőbb érve a kötelező jelleg - úgy hiszik, a figyelmesség csupán úgy ér valamit, ha spontán. De könyörgöm, hol vannak manapság azok a férfiak, akik ilyen módon kényeztetnék nőismerőseiket, munkatársaikat vagy akár közeli hozzátartozóikat?

Sajnos felpörgött életünkben ritkák azok a pillanatok, amikor valakit kitüntetünk figyelmünkkel csak úgy, mondjuk csupán azért, mert nő és vágyik a romantikára.

Miért épp a nők; talán a férfiaknak nem járna az ajnározás - kérdezhetik az ellenlábasok. Joggal. Ha volna férfinap, én bizony szívesen állnék sorban szivarért, vagy tudomisén miért.

Nálunk Valentin napra mindig készül szív alakú torta és a Mikulás is hoz kolbászt-pástétomot a férjuramnak.

Az ünnepek azért vannak, hogy emlékeztessenek bennünket embertársainkra és a kapcsolatok ápolására. A nőnap is egy ünnep, és mint olyan, meg kell adni a módját.

Szeretek nő lenni, és ha százszor újra születnék, százszor is női testbe bújnék. Sőt, szőkenői testbe. Boldogan vállalom azt, hogy pocsékul tájékozódom, hogy nem tudom lecsavarni a befőttes üvegek kupakját, és hogy a logikám sok kívánnivalót hagy maga után.

És boldogan bevállalom azokat a kötelező nőnapi virágokat, mert emlékeztetnek arra, hogy jó nőnek lenni.

F-K. M.