Egy bizonyos határig egészséges, ha az ember elégedetlen, hiszen ez (is) sarkallja újabb és újabb célok kitűzésére, teljesítésére, és sikerélményre.

Egyre többször hallom azonban - amikor valakiről szó kerül - hogy "Persze, könnyű neki!", vagy "Szívesen cserélnék vele!". És nemcsak szegény mondja gazdagra, hanem lassan mindenki, mindenkire.

Elgondolkoztató, hogy miért van ez, és milyen veszélyeket rejt magában.

Azt gondolom, hogy ez nem gazdasági helyzet, vagy politika függő. Hiszen a történelem során mindig minden gazdasági és politikai rendszerben minden embernek voltak, és vannak problémái, nehézségei, amiket meg kellett oldania. Mégsem tudok róla, ennyire keserűek lettek volna az emberek.

Így azt hiszem ez sokkal inkább személyiségi probléma. Túl sokat várunk el a külvilágtól, a környezetünkben élőktől. Nem tudjuk jól felmérni saját erőnket, képességeinket, lehetőségeinket. Nincs kitartásunk, türelmünk és egyre negatívabbak sokan. Olyan célokat fogalmazunk meg, melyek szinte álomszerűek, és amikor nem tudjuk elérni, azt várjuk, hogy mások segítsenek. S ha nem segítenek - mert nem akarnak, vagy tudnak - akkor sem magunkat okoljuk, hanem őket. Vagy saját magunkat sodorjuk olyan nehéz helyzetbe akár anyagilag, akár érzelmileg - amelynek megoldását jobban várjuk másoktól, mint magunktól. S bele se gondolnak, mi lenne, ha egy "jó tündér" tényleg kicserélné őt egy másikra...

Biztos-e vajon benne, hogy annak a másiknak a munkáját akarná végezni? Valóban elcserélné a családját - szüleit, gyerekeit, netán unokáit - a másikéra? Tényleg elveszítené szívesen a barátait? Lemondana arról, amit a múltban mégiscsak elért anyagilag, egzisztenciálisan, érzelmileg, s amire büszke is?

Na ugye, ez már elgondolkodtató? S a megoldási képlet is tulajdonképpen egyszerű, bár nem könnyű megvalósítani.

Kordában kell tartani vágyainkat és álmainkat, s alaposabban átgondolni, reálisan felmérni a célokat, és a megvalósítás lehetőségét.

A problémák, nehézségek megoldásában - mert azok mindig jönnek! - elsősorban saját magunkra támaszkodni.

Nem keseregni, hanem megoldást találni. Akár úgy, hogy állást, vagy partnert változtatunk, akár úgy, hogy bizony eladunk valamit, abból, amit a vásárlási lázban - és az átmeneti jólétben - felhalmoztunk.

Örülni annak, amink van, amit elértünk. Egyedül, vagy családi segítséggel, küzdelmesen, vagy könnyebben - de mi értük el.

Örülni annak - még ha egyre több gond is van velük - hogy még élnek a szüleink.

Örülni a gyerekeink, családtagjaink örömének és sikereinek, élvezni az önfeledt kisgyerekkacajt.

Erőt meríteni minden mosolyból, és apró kedvességből amit kapunk családunktól, barátainktól, nap mint nap.

Nekem is vannak gondjaim.

Én azonban nem cserélnék senkivel.

A mindennapi küzdelmek éppúgy az enyéim, mint a szüleim, a testvérem és családja, a lányom, az unokáim és a barátaim, akikben mindennap találok valami örömtelit, s ha csak órákra is, de kisimulnak a ráncok a homlokomon.

Így remélem, nem leszek egy megkeseredett vénasszony.

S abban is reménykedem - még - hogy mikor igazán öreg leszek, nem 9.999.999 keserű magyarral élek majd egy országban.