Akik ismernek, tudják, hogy nagy megoldóember vagyok. Minden problémára van három megoldásom – ráadásul olyan gyorsan kapcsolok át agyba és világmegváltóba, hogy az érzelmeim általában csak utólag követnek. Egy (vagy két) pohár bor mellett viszont megérkeznek.
A héten sok mindent kellett megoldanom: intéztem is mindent derekasan, egymagam, legyen szó munkáról, betegségről, SOS Covid-tesztről, autó-meghúzásról. A hét végén minden sor végére pipa került, Brigike megint ügyes kislány volt. De vajon boldog is? Vagy csak magányos? És a magányát miért nem tudja olyan ügyesen megoldani, mint minden más operatív dolgot?
Aztán rájöttem, hogy azért, mert a kapcsolódásokhoz két ember kell. Én, aki megszoktam, hogy mindig mindent megoldok egyedül, egy emberi kapcsolatot nem tudok a vállamon vinni egymagam – legyen az családi, baráti, szerelmi vagy kollegiális. Ha megfeszülök, akkor is csak 50% vagyok – ami még barátok között sem minősített többség. Ahogy Tisza Kata mondta: „de nem tudtam / kettőnk lenni / egymagam”.
„A maga baja az, Nóra, hogy meg akarja oldani. Hogy mindent meg akar. Hogy azt hiszi, minden magán múlik. Hogy azt hiszi, a maga erőfeszítésével, és még nagyobb erőfeszítésével a dolgok jóra fordulnak. Belátni, hogy ez nem így van, az a maga kudarca volna. Lehet, hogy el kellene fogadnia a kudarcot, hogy az kudarc, és nem feltétlenül a magáé, hiszen nem felelhet maga mindenért.” – Ezt is Tisza Kata írta.
Hát, a rohadt életbe, tényleg nem tudok mindent megoldani egyedül. Nincs minden felett kontrollom, befolyásom. Amit én teszek – az rólam szól. Amit a másik tesz – az róla szól. És csak azt kérem a Jóistentől, hogy adja meg azt a tisztánlátást, hogy ezt a kettőt sose keverjem össze!
Ezt is olvasd el: Bor és munka? Elválaszthatatlan!
