Anca Bradu 2014-ben rendezte az Antigonét a Csokonai Színházban, idén Virginia Woolf Orlando című regényét állítja színpadra. Az adaptációt ő maga készítette, a fordítását pedig a dramaturg, Adorján Beáta. A rendezővel úgy vélték, hogy Szávai Nándor fordítása nem elég friss, így a dramaturg az eredeti angol, illetve az új, Antoaneta Ralian által készített román fordítás felhasználásával újrafordította a monodráma szövegkönyvét. Anca Bradu sok magyar társulattal dolgozott már, többek között az újvidékivel, a sepsiszentgyörgyivel, a kolozsvárival és a nagyváradival. A tavalyi Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját a nagyváradi Szigligeti Színház A mi osztályunk című előadása kapta Anca Bradu rendezésében.
- Egy regényből kiindulva eljutni egy előadásig, ilyen teljes utat még nem jártam be, számomra ez egy új kihívás - fogalmazott a rendező. - Amikor megkértek, hogy egyezzek bele ebbe a projektbe, csak a regényt ismertem, és annak lehetőségeit. Később ismertem meg a színésznőt, Sárközi-Nagy Ilonát. Úgy éreztem, illik rá ez a szerep, melyben tulajdonképpen két nemet, két arcot kell megtestesítenie, legalább kétféle állapotot kell megmutatnia, nevezetesen egy fiúét és egy nőét. És akkor elkezdtünk dolgozni. Csináltam egy adaptációt, és kigondoltam egy koncepciót az előadáshoz. A legnagyobb kihívás, hogy az előadás, de legalább annak intellektualitása, költőisége a regény érzelmi intenzitásához legyen mérhető. Nem színházi kihívásként tekintek rá. Ami sokkolt, az a folyékonyság, vagyis annak a lehetősége, hogy így utazzunk gondolatban, képzeletbeli időben és térben. Egyik mondatról a másikra megváltozik a világ, megváltoznak az állapotok, s akkor arra gondoltam, hogy ha a színház egy képzeletbeli utazás, és az tulajdonképpen, akkor ez azt jelenti, hogy ez a regény lesz a jármű, mellyel átszelhetjük a teret és az időt. És így próbáltam felépíteni ezt az előadást. Remélem, hogy ez az előadás egy határtalan utazás lesz, melyben bátran képzelhetjük, hogy bonyolultak vagyunk. Legyen bátorságunk hinni abban, hogy összetettek és bonyolultak vagyunk!
Úgy érzem, hogy ez a regény igen gazdag képekben. A tény, hogy stúdiószínházi keretek között kell megrendezni az előadást, valamennyire lecsökkentette a drámai szituációk kibontási lehetőségeit. Egy színésznőre kell tehát szorítkozni, az ő hangjára, testére, érzékenységére, valamint egy meglehetősen intim környezetre, hogy létrehozhassuk ezt az előadást. Így maga az adaptáció is ezekhez a körülményekhez alkalmazkodik. Igyekeztem, hogy tartalmazza a regény összes fejezetét, az összes fontos kapcsolatot Orlando életéből, és mindazon (lelki)állapotokat, melyeken keresztülmegy ez a képzeletbeli életrajz, mely tulajdonképpen magáé az írónőé. Legfőbb erőfeszítésünk abban állt, hogy megpróbáltuk összefoglalni a könyv lényegét. És hogy mindenképp hűek maradjunk a szöveg szellemiségéhez és lényegéhez, megpróbáltunk, hogy úgy mondjam, vertikálisan építkezni. Hiszen a fejezetek láncolatának jelentése egy költői jelentés. Az adaptáció többnyire betartja a könyv kronológiáját, de itt valójában a szereplő minden egyes átalakulásának költői jelentéssel kell bírnia. Szerintem az utolsó fejezet egyik monológjában található az előadás kulcsa, egyfajta menekülés egy képzeletbeli világba, amelyben a szereplő szelleme több testbe is belebújhat, és valóban téren és időn kívül élhet. Ez lenne tehát az előadás lényege, de úgy hiszem, hogy a regény lényege is. Előadásunk is ezt bizonyítaná, hogy valójában tér és idő nem létezik. Létezik valamiféle röpke jelen, mely rendkívül intenzív abban a pillanatban, melyben megéled.
Egy magasan képzett tervezővel, Mihai Păcurarral dolgozom, aki nagyon tehetséges a videoművészetben. Az előadásnak lesz egy általa tervezett képi síkja, amely a szürreális jelentések megértését fogja elősegíteni. Számomra az alkotás egy rendkívül összetett folyamat, amely a folyamatban résztvevők számára egyféle laboratóriumi munkát feltételez. A totális színházban hiszek. A zeneszerzővel, Mezei Szilárddal és a koreográfussal, Gemza Péterrel még nem dolgoztam. Láttam más munkáikat, értékelem azok szakmai és művészi minőségét. A magyar színészekkel jók a tapasztalataim, nemcsak az itteniekkel, az újvidékiekkel, az erdélyiekkel is. Megvilágították számomra, hogy a magyar színészek sokféle technikával rendelkeznek, bár azt nem tudom, hogy ez a tehetségükből, a hagyományaikból, vagy az iskolázottságukból adódik-e. Rendkívül zeneiek, fizikaiak, intenzív temperamentummal. Ez a fajta együttműködés engem arra késztet, hogy ezt a sokféle képességet kifejlesszem egy-egy előadáson belül. -
Debrecenben nemrég mutatták be a Rómeó és Júliát és hamarosan szörfölhetsz a magyar drámák között is!
