A kérdés jogos, hiszen míg számunkra az első benyomást a másik külseje adja, a mosolya, az arckifejezése, addig nekik mindez nem adatik meg. Pedig mennyi információt hordoz például a ruha, a pillantás, a mozdulatok! Hogy hogyan lehet mindezek nélkül ismerkedni? Egy vakok színtársulattal foglalkozó honlap megadta a kérdésemre a választ:

"A vakok, mivel csak a hang alapján ítélhetnek, az arckifejezést, tekintetet, a külsőt csak megkérdezhetik látó baráttól, barátnőtől, ezért Ők hajlamosabbak az ábrándozásra. Ha egy fiú többször segít, ezt jelnek is tekinthetem, hiszen csak a hangra és a mozdulataira figyelek (belém karol vagy néha kézen fogva vezet).

Persze hamar hozzászokunk ezekhez és rájövünk, hogy csak buta ábrándozás volt. Ha eljön az Igazi, azt hisszük, hogy ez így is marad, nekünk a legjobb! De az első csalódás, ami nálunk később jön el, az nagyon nehéz. Esetleg nem merünk belemenni másik kapcsolatba, és már nem is annyira számít, hogy látó partnerünk legyen. Persze sok idő után, ha újra látó társaságban találunk rokonszenves embert, akkor bár okosabban, kevésbé "kamaszosabban", de újra ábrándozunk, viszont most már tényleg félünk, hogy az a kedves hang, az tényleg őszinte volt?

Ha bele is megyünk kapcsolatokba, a csalódások már nem lesznek annyira megrázóak. De mégis az a jobb, ha látó vagy gyengén látó a párunk, bár ennek is megvan a veszélye. Vagy túl gondoskodó párunk lesz, vagy egy idő után megun, de elküldeni nem mer azonnal, és mi vakok tűrünk, hogy nehogy elveszítsük Őt, akiben mi is csalódtunk, de gyávák vagyunk, hogy bevalljuk még magunknak is! Persze a szakítás, aminek el kell jönnie - hiszen ne erőltessük azt, ami nem megy - , nagyon letör minket, megint elbizonytalanodunk és fölvesszük a gimis magatartást, ami a túltökéletességre törekszik.

Próbálkozunk, de már óvatosabban, nem biztos, hogy elhiszünk minden kedves mondatot, gesztust, de az tagadhatatlan, hogy jólesik és hízeleg nekünk. Kapcsolatokat teremtünk, még ha a szülők féltenek is bennünket az újabb csalódástól. Már lassan kezd visszajönni az önbizalmunk, és a csalódásokat nem éljük meg olyan fájdalmasan, mint korábban. Néha már mi is ki merjük mondani: "Vége!".

Persze azért eljön a házasság is, a másik lehet akár fogyatékos is, az már mindegy, hiszen amíg vannak látó barátaink, addig segítség is van, és ez a legfontosabb! Persze a legtöbb vak azt szeretné, hogy a párja látó, esetleg gyengén látó legyen, de ez csak akkor sikerülhet jól, ha egymást tanítjuk, elfogadjuk, egyenértékűnek tekintjük."

A www.vakrep.hu  ötlete felhasználásával