Részint azért, mert lehet tőle, részint mert most már végképp úgy érzem, egy törpe kisebbséghez tartozom: ugyanis cseppet sem vagyok lelkes a Harry Potter és a bölcsek köve című több mint kétórás műalkotástól. Kétségtelen, ha a dolgot önmagában nézzük – s nem vetjük össze azzal a mennyekig felhabzó lelkesedéssel, amely a könyvsorozatot fogadta -, akkor egy átlagos történet, színes, látványos, tanulságokat sem nélkülöző feldolgozásának lehetünk nézői. Potter, a jobb sorsra érdemes kisfiú varázslatos képességekkel rendelkezik, ennek lassan – de biztosan – a tudatára ébred, s miközben harcba száll a gonosz erőkkel – nem lehet kétségünk, milyen eredménnyel -, barátokra és ellenségekre tesz szert.
Mint látható, a történet ősi sémán alapul - hirtelenjében Dicknes Copprfield Dávid-ja jutott eszembe -, de ez még nem baj, hisz újat régi ügyekről is lehet mondani, ha megtaláljuk hozzá a formát. (S a forma már nagyon kínálja magát, hisz most vagyunk elszakadóban attól az sokszázéves szemlélettől, amit materializmusnak hívnak, és némileg földközelivé tette az életet.) Nos – szigorúan a film alapján -, ez Potter esetében nem sikerült. Mindössze arról van szó, hogy az évszázados – ezredes – modell nyakon lett löttyintve a manapság oly divatos ezoterikus, misztikus löttyel, s ettől aztán borzongató, sejtelmes, ámde sematikus meséhez jutottunk. Nem tragédia, el lehet viselni. S ha mindösszesen ez a film azt eredményezi, hogy még többen vesznek kezükbe könyvet, már egy szavam sincs. Mert olvasni jó.
