Have a nice day, puszi, mon amour. Manapság jellemző nyelvhasználatom egyik klasszikus formája. Mondom, ahogy eszembe jut és örülök, ha egyáltalán eszembe jut valahogy. Négy nyelv vesz körül, különböző szavak lopóznak a fejembe, más szavak meg elhagynak érthetetlenül. Nyelvi káosz ez, amelyben egyre jobban vonzódom a csendhez. Így csendesít el a bábeli zűrzavar, ami ahányszor feszélyez, ugyanannyiszor felszabadít, mert rámutat, végtelen módon fejezhetjük ki ugyanazt.
De megváltoztatja-e a személyiségünket ez a felfordulás? Többek leszünk-e a sok idegen nyelv elsajátításától, vagy kevesebbek az anyanyelv használatának hiányától? Ha csak a kétharmadát tudom kifejezni szavakkal annak, amit megszoktam, mi az az egyharmad, amit fel kell áldoznom? És egyáltalán áldozat-e, ha kevesebb a szó?
Ami fontos, és ami nem
Először is, nincs az a szerelmi vallomás vagy vita, amit visszatartana, ha nem tudjuk, hogyan mondják egymás anyanyelvén azt például: utánfutó vagy ajtófélfa.
Máig nem értem hogyan, de ha felismerem az érzéseimet, sosem keresem a szavakat, jönnek mindig maguktól, gondolkodás nélkül, pontosan - és nem csak az anyanyelvemen.
Amikor viszont véletlenül kiöntöm a bort a kanapéra , és nem találom a tisztítószert, pedig minél előbb kéne.... Úgy emlékszem, hogy a konyhaszekrény alsó részében volt, üvöltenék Charles-nak a másik szobába, de nem jut eszembe, hogy mondják (cleaning what?). Inkább csendben keresem tovább.
A hibákról
Azok meg mik? Minél kevésbé ismerjük a nyelvet, annál többet hibázunk, és még észre sem vesszük. Minél inkább valljuk, hogy a helytelen nyelvhasználatból leszűrhetünk bármit is a másik gondolatvilágáról, annál jobban zavar minket a tény, hogy más nyelven rengeteget hibázunk.
De valóban hibák-e a hibák? Sokszor éppen ezekkel teremtünk új szavakat és kifejezéseket, amelyek bár nem használatosak széles körben, de kettőnk között érthetők. Előnyük, hogy csak a miénk, hogy új nyelvi rendszert alakítunk ki, melyben estünkben keveredik a magyar, az angol, a francia, és a spanyol. Kulturális szimbólumaink ezek, reflektálnak arra, akik vagyunk – több ez, mint egyetlen nyelv szabályainak tökéletes használata. Független entitásokká válunk, akikre a folyton változó külvilág hatással van.
A kedvenceim mégsem a kevert mondatok, vagy a semmilyen nyelven sem létező szavak. A legnagyobb tanulság, hogy milyen sokszor felesleges a szó, hogy mennyi minden kifejezésére elég egy mozdulat, egy tekintet, a csend. Hogy a millió, a világgal összekötő csatornának csupán csak egyike a nyelv, és a leírhatatlanban végtelen felfedeznivaló sűrűsödik – magunkról, a kapcsolatainkról és a világról.
