Férjem nagypapája már haldoklott, amikor feleségével nyugodt hangon, a lehető legtermészetesebb módon beszélgettek a temetéséről és az azt követő halotti torról. Megdöbbentett ez a természetesség, ez az illúzióktól mentes, tiszta beszéd.

Éreztem, hogy számára a halotti tor, az elfogyasztott étel, és szeretteinek meghívása különösen fontos volt. Tudom, nagyon szeretett jókat enni-inni, igazán élvezte az életet, s arra vágyott, hogy így emlékezzenek vissza rá. Mindenki tiszteletben tartotta kérését.

Ekkor tapasztaltam meg ilyen belső lelki élményt egy számomra fontos haldokló elbúcsúztatása során, s ekkor fogalmazódott meg bennem a bizonyosság: bármennyire is modernnek és sebezhetetlennek tűnünk, szeretteink halála ráébreszt valamennyiünket arra, hogy visszaemlékezni és elengedni, siratni és könnyet felszárítani lelki kapaszkodók-rítusok nélkül szinte képtelenség.

Már a  Biblia is több helyütt megemlékezik a gyászoló emberről, s ad útmutatást ebben a helyzetben.

" Akkor megragadá Dávid a maga ruháit és megszaggatá" (2Sám 1.11-12.) A gyász kifejezésének egyik formája tehát a ruha megszaggatása volt.

Máskor a gyászt a haj lenyírása, a mezítláb járás vagy a fejre szórt hamu (por) jelezte. Törzsi kultúrákban a mai napig jellegzetes gyász-forma az öncsonkítás: a haj levágása, önmaguk megsértése valamilyen éles kővel, vagy akár a saját ujjperc lemetszése. 

A gyászról szólva pedig a következő gyakran idézett gondolatot olvashatjuk a Prédikátorok Könyvében: "ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek".

Valóban, a régi magyar népi rítusok közül különösen fontos szerepe volt a siratásnak, mely faluhelyen még most is élő szokás. Én magam is megéltem ezt, amikor egy számomra nagyon kedves ember búcsúztatásánál az idős barátok, szomszédok, és hozzátartozók hosszasan virrasztottak mellette, és együtt siratták.

A siratás a halál beálltával, a virrasztás idején kap fontos szerepet, majd folytatódik a temetőbe menet illetve a sírnál.

A múlt emlékei mellett mélyen emberi, egyedi fájdalom lappang a siratódalokban: a siratók saját fájdalmukat éneklik ki, s egyúttal megszólítják a halottat is, akinek szemrehányást tesznek, hogy elhagyta őket. Nagyon erőteljes pillanat, amikor a halott nevében búcsúznak el az itt maradottaktól.

A siratás egyébként nagyon sok törzsi kultúrában ismert, mint ahogy sok helyütt a gyászidőszakban tilos a mulatozás, esküvő rendezése is.

A siratás mellett gyönyörű, szimbolikus rítusok is kifejezték régen a halál fájdalmas, de egyúttal természetes, az életút lezárását jelentő aktusát.

Polcz Alaine, thanatológus említi meg a Gyászban lenni című könyvében, hogy a nép hagyomány úgy tartotta: tollas párnán nehéz meghalni. Ezért a haldoklót kiemelték az ágyból, és a mestergerenda alá helyzeték, a földre. Szimbolikus, döbbenetes erejű mozdulat: a mestergerenda tartja az egész házat, s egyúttal a mikrokozmosz szimbolikus középpontjává válik. A mestergerenda alatti résben pedig imakönyv és Biblia volt elhelyezve. Ég és föld, emberi és isteni így kapcsolódik a lehető legegyszerűbben.

Még ma is élő szokás, hogy amikor meghal valaki, akkor megállítják az órát, illetve kinyitják az ablakot, hogy a lélek távozhasson.  Régen ezt követően letakarták a tükröket, ablakokat illetve tükröződő felületeket.

Most elcsöndesedünk, lélekben megállítjuk az órákat, letakarjuk a tükröket, s ablakot nyitunk. Emlékezünk, rítusainkhoz fordulunk egy-egy szál gyertyával, egy halk imával.  lehunyt szemekkel. A magunk módján, tisztán.

K.V.