Sokat beszélnek ma a családmodell válságáról. De vajon az igazi családmodell valóban csak annyi, hogy anya, apa és gyerekek?
S hol vannak a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek?
Eltűnőben vannak a nagy családi összejövetelek, amikor a két-három generációhoz tartozó rokonok - s nem csupán a le- és felmenők, hanem az oldalágiak is - rendszeresen összegyűlnek, egy-egy hétvégén, vagy ünnep alkalmával. (Manapság, sajnos, legfeljebb temetéseken találkoznak.)
S ezzel együtt eltűnőben van a család összetartó ereje, elszakadnak a rokoni szálak, s már nem csupán örömeiket nem osztják meg egymással, hanem a bajban sem biztos, hogy számíthatnának egymásra.
Miért van ez így, s miért baj, hogy így van?
Sokan hajlamosak a felgyorsult életvitelt, a munkával összefüggő leterheltséget, a földrajzi távolságokat felhozni okként.
Valójában azonban sokkal inkább érzelmi értékrendbeli - negatív - változások állnak a háttérben.
Az idősebb generációk - szülők, nagyszülők - nehezen veszik tudomásul, hogy a fiatal generációk az utóbbi évtizedekben korábban érnek, korábban akarnak önállósodni. Ezért nehezebben engedik el a fiatalok kezét, képletesen is, valóságosan is.
Aggódó szeretetükben változatlanul irányítani szeretnék gyermekeiket, unokáikat, saját életvitelüket, életvezetési módszerüket - mely az ő fiatalkorukban kétségtelenül bevált - kívánják szinte ráerőltetni a fiatalokra.
Másrészről - jó szándékból - azt szeretnék ha gyermekeik, unokáik többet érnének el, mint ami nekik sikerült: ezért olyan elvárásokat fogalmaznak meg, melyekkel ellentmondásba keverednek gyermekeikkel, unokáikkal.
A fiatal generáció pedig nagyon is öntudatos már 18-20 évesen, s szeretné maga irányítani életét. Türelmetlenné válik, ha szülei, nagyszülei nem értik meg, ha korlátozni akarják, s egyre jobban igyekszik lerázni magáról a "béklyókat". A szálak szakadnak, s azután amikor valóban szükségük lenne egymásra, sokszor már nehéz újra egymásra találni. A fiatal ha bajba kerül nem mer szülőjéhez fordulni, hiszen könnyen megkaphatja: "én megmondtam".
A minden korosztályt egyre inkább érintő frusztráció, magány, depresszió növekedés mögött gyakran éppen a családi kapcsolatok felbomlása, a család segítő, szerető, összetartó erejének eltűnése fedezhető fel.
Hogyan és ki tudja ezt megakadályozni, ki és hogyan tudja összetartani a családot?
A válasz egyszerű és bonyolult is: az anyák. Akik ugyan még bőven dolgoznak, de a munkát és a gyereknevelést már nekik is össze kellett egyeztetniük. De éppen azért mert még dolgoznak, látják, tapasztalják, hogy merre megy a világ, mégha sokszor nem is értik, de könnyebben elfogadhatják azt, ami a fiatalok számára szinte már természetes, az idősek számára pedig már érthetetlen.
Ha ők, a mai 40-es, 50-es korosztályba tartozó anyák fel tudják vállalni, hogy egyben tartsák a családot, segítve, de megértve a fiatalokat, segítve és csitítgatva a nagyszülőket (esetleg már dédszülőket, hiszen lehetnek már ők is nagyszülők), tartva és ápolva a kapcsolatot a testvérekkel, unokatestvérekkel, akkor igazi családanyaként, valódi családmodellt valósíthatnak meg, melyben együtt örül és bánkódik a család minden tagja.
L.K.
