Ez a mosolyogtató vicc valójában az élet-halál nagy kérdésével foglalkozik. Azzal az elnyomott tudással, hogy előbb-utóbb mindannyian feldobjuk a talpunkat. Szebben szólva, aki megszületik, az meg is hal.

Hogy kinek, mikor, hogyan tapsolják az utolsót az - szerencsére - nem tudható. Lehet, hogy tíz év múlva, de akár tíz perc múlva is. Ezért kéne úgy élni minden napot, mintha az lenne az utolsó. Ezért kéne úgy írni, ölelni, enni, szeretni, mintha többször már nem lenne rá lehetőség.

Mondani könnyű, megvalósítani nehéz. Nehéz jelen lenni minden pillanatban.

 A múlt és a jövő tátott pofával leskelődik körülöttünk, és minden adódó alkalmat megragad, hogy kiszakítson bennünket a jelenből.

Ha evés közben a munkán jár az eszünk és munka közben az evésen, már megkaparintotta a magáét. Ha ölelés közben előző társunkra gondolunk, vagy egy vágyott jövőbelire ismét vesztesek vagyunk.

A múlt és/vagy a jövő kifosztottjai.

Jelen lenni annyit tesz, mint nyitottnak lenni, befogadóképesnek lenni. Szabadnak lenni.

A józan ész azt susogja, hogy a jövő a múltból építkezik.

S így, mint a hínár fogja le kezünk-lábunk, gondolatunk, fantáziánk a Tapasztalat. A jövő olyan lesz, mint a múlt, csak kicsit más. Pedig, ha nem képzelnénk el, akkor lennénk valójában készek arra, hogy megtörténjen velünk, ami valójában megtörténhet.

 Ami lehetőségként ott van, állandóan ott van, hogy beengedjük, megengedjük, valósággá tegyük. Ott van bennünk - megbilincselve.

De az elme, a józan ész biztonságra törekszik, kiszámíthatóságra, ötéves terveket készít. Így válunk önmagunk börtönőreivé. Mert aki saját jelenétől fosztja meg magát, az a teljesség lehetőségét veszíti el.

Aki a biztonságot választja, az a bizonyosságtól esik el: hogy létezik egy teljesebb, gazdagabb, boldogabb élet. Teljesebb, gazdagabb, boldogabb, mint azt elképzelni tudnánk. Az élet kiszámíthatatlan.

Ebből a tényből pedig egyetlen dolog következik: légy spontán.

Olyan spontán, amilyen akkor vagy, ha elugrasz egy autó elől. Amilyen akkor vagy, amikor kiköpöd a romlott tejfölt. Olyan spontán, mint a madárfütty, a tavaszi szél, vagy a hóesés. Vagy a sírás. Vagy a nevetés.

Az elme sivatagában élünk, mert a tudás fájáról szerzett alma miatt kiűzettünk a jelen Paradicsomából.

Fáradságos munka és fájdalmas szülés-születés. Félelem, létbizonytalanság, küzdelem. Mert fogva(cogva) tart a múlt és a jövő.

De ebben a sivatagban - bárhová vetődsz is - mindig betérhetsz két szomszéd várba.

Az egyiket úgy hívják: Sírás, a másikat pedig úgy, hogy Nevetés.

Nagyon hasonlítanak egymásra, olykor magad sem tudod hol vagy, hisz sírni kezdtél és nevetés lett a vége, vagy fordítva. A két szomszédvár ugyanazt kínálja: a jelen ragyogását.

Ha sírsz, vagy nevetsz, nincs múlt és nincs jövő.

Könnyek vannak, felszabadultság, kiemelkedés.

Hazatalálás. Mert ez az Ember valódi otthona. A jelen.

A többi csak ketrec, menedék, ki-bebúvó. Minden pillanat, perc, óra, amit sírással, nevetéssel töltesz valódi énedhez visz közelebb.

Próbáld meg. Lépj ki az ajtón. A két szomszéd vár.

R.G.