A felnőtt és a gyerekkort elválasztó vonal mintha felismerhetetlenné vált volna a modern kor emberének. Sokszor már a tinédzsereket is felnőtt jogkörökkel ruházzák fel a szülők, míg másokat huszonéves korukban is kisgyerekként kezelnek.
A mi kultúránkban az egyetem és a főiskola egyfajta meghosszabbított fiatalkorrá vált, ami még nem jelent egyértelmű átlépést a felnőttkor küszöbén. A huszonéves fiatalok pedig gyakran még a munkába állás után is szüleikre kell, hogy támaszkodjanak, hogy elindulhassanak az életben.
Mikortól válik felnőtté valaki? Mi segít ennek felismerésében?
Az ősi kultúrák, vallások ebben adnak, adtak támpontot a tizenéves fiataloknak az ún. beavatási szertartásokkal.
Ezek olyan szertartások, amelyek megkönnyítik az átlépést egy új életbe (életszakaszba): a rítuson átesve a fiatalok maguk mögött hagyhatják gyermeki énüket, és egyúttal mintegy misztikusan újjászülethetnek.
Gondoljunk csak a zsidóknál a bar micva hagyományára, ami azt jelzi, hogy ettől fogva a férfivá vált fiúknak felelősséget kell vállalniuk tetteikért és azok következményéért. A buddhisták is, a világon mindenütt rendeznek felnőtté avatási szertartásokat. A burmai buddhisták például egy fényűző ünnepélyén bocsátják a felnőttkorba a fiúkat.
Eliade szerint a primitív népek beavatása által háromféle tapasztalat birtokosává válik az illető: a szent élmények, a halál és a szexualitás megismeréséhez. A gyermek előtt ugyanis mind a spirituális, mind pedig a halálhoz és a szexualitáshoz kötődő élmények ismeretlenek.
Ezekben a kultúrákban a beavatás során a beavatandó elvonul az erdőbe, dzsungelbe, ami önmagában is egyfajta szimbóluma annak, hogy régi énje meg fog halni, és egy új ember fog majd visszatérni a közösségbe. Ezekben az erdőkben gyakran található egy beavatási kunyhó, ahol a törzs tagjai beavatják őt a törzs hagyományaiba, szokásaiba.
#img2#
Másutt - jelezvén, hogy a gyermek mintegy szimbolikusan meg fog halni- tetoválják, megcsonkítják vagy körülmetélik, esetleg betemetik ágakkal vagy földdel a fiatalt.
A beavatás után az avatott új nevet kap.
A későbbiekben, ha kiválasztottá válik, szintén rítusok segítségével tagja lehet a férfi vagy női szövetségnek. A nőknél az első menstruáció avatja fel az illetőt: ilyenkor rögvest elkülönítik a többiektől (pl. egy külön kunyhóban). Akik pedig még nem váltak nővé, különleges ruhákat vagy jelet kellett viselniük.
Nálunk vajon léteznek-e még rítusok, amelyek ilyesfajta segítséget adnak?
Régen hazánkban a falusi közösségek az öltözködéssel is hangsúlyozták az egyes életszakaszokba való átlépést. Például csak az asszonyokat, férjes nőket illette meg a fejkötő viselése.
Az iskolai világ (amíg kötelező volt az egyenruha) is meghatározta, hogy melyik korosztály, milyen ruhadarabokat viselhet.
Szintén az iskolához köthető, hogy a kamaszkor végén elballagnak a fiatalok a középiskolából- az esemény ünnepélyessége, és hogy meghívott "tanúk" előtt zajlik, valamelyest rituális színezetet ad az eseménynek. Vannak családok, ahol szokás ilyenkor valamilyen családi ékszert tovább hagyományozni a felnőttségbe átlépő ifjúnak (pl. fiúknál pecsétgyűrű).
Az érettségi pedig nevében is rejti, hogy milyen mércét állít a fiatalok elé.
Véleményem szerint azonban az a fajta beavatás az életbe, ami a nagy tabuknak számító tapasztalatokat (spirituális-szexuális és halál) megosztaná a fiatal generációval, hiányzik.
A modern kor embere már nem igen tapasztalja meg a természetfeletti, misztikus élményeket - így erről nem tudja átadni tapasztalatát gyerekeinek.
A szexualitás viszont mindenhonnan ömlik a gyerekekre- minek is beszélni róla?
A halál továbbra is olyan tabu, amiről nem merünk beszélni. A haldoklót nem akarjuk a közelünkben tartani -hallgatunk róla.
Bizonytalanság, és egymásra mutogatás jellemzi a mai kort. Rítusok híján a család és különböző intézmények próbálnak navigálni bennünket a káoszban.
Jó ez? Elég ez?
Ön mit gondol?
Forrás: Mircea Eliade: A szent és a profán www.terebess.hu/keletkultinfo/profan3.html nyomán
