Tim Footman Cohenről írt életrajzából az is kiderül, hogy 1966-ban azzal hökkentette meg montreali versfaragó barátait, hogy a kanadai Dylanné akar válni.Igaz, pár évtizeddel később ezt cáfolta. Egymás iránti megbecsülésük, tiszteletük kölcsönös volt. Mégis kettejük "vetélkedéséből" rendszerint Dylan került ki győztesen, és azt valószínűleg ők is tudják - írja a szerző -, hogy a XX. század második felének meghatározó zenéjét majd Dylan nevéhez kötik. Azt gondolom, a kritikusok véleményét támasztja alá a mostani Nobel-díj is.
Mégis, Cohen más. Más, mert például más a kapcsolata a közönséggel! Bár Cohent foglalkoztatja a vallás, koncertjei mégsem vallási események. Rendkívüli melegség itatja át a hangulatot - a közönséget és az előadót egyaránt. Nevetnek ócska, sokat ismételt egysorosokon is. Mindenki boldog. Úgy tűnik - írja a Tim Footman - ez a boldogság nem uralkodik Dylan nyilvános világában.
"Dylan kétségkívül nagy művész - maga Cohen is ezt mondja. De van valami a szúrós modorú Dylan és áhítatos-mániákus rajongói kapcsolatában, ami furcsán közel áll a gyűlölethez - írja a legismertebb Dylan kutató -, ami egy kissé túlságosan hidegnek tűnhet, kissé férfisanak, és kisség hiányzik belőle a szeretet.
És Cohen? Nos Cohent szeretik. És Cohen - és minden bizonnyal Dylan is - tudja, melyik a fontosabb."
Jómagam igen nagyra becsülöm a szeretet. Mindazt, ami Cohen világát jelenti. Ezért is aggasztó számomra az az interjú, amit a napokban készített a művésszel a The New Yorker a ma megjelenő album alkalmából. Az írásból kiderül, hogy a most 82 esztendős Leonard Cohen már valószínűleg soha nem koncertezik. Még mindig számos dala, verse csücsül az asztalfiókokban, de már soha nem tudja majd befejezni. A halálra készül. Nemrég hunyt el legnagyobb múzsája, a norvég származású Marianne Ihlen, életének első igazi kapcsolata. Utolsó, neki küldött levelében arról írt, hogy hamarosan követi őt...
