Juhász Gyula is elsősorban ember, méghozzá az "erősebbik nem" képviselője, s csak másodsorban költő. A szerelemben és a párkapcsolatban eredendően ő is ugyanazt a megnyugvást, beteljesedett idillt kereste, mint minden egyszerű ember. Csak ő talán mohóbban, hiszen költői élményt is várt a szerelemtől. Testi-lelki alkata, előnytelen külseje és félszeg, visszahúzódó természete miatt már a kezdtek kezdetén kudarcot vallott e téren. "És nincs, nincs, aki szeretné őt"- sír a sor, mely panaszolja nagy bánatát. Szerették a lányok, mint barátot, de nem kívánták, mint szerelmest, kiváltképp nem mint nemi partnert vagy házastársat. Mikor rádöbbent erre, még jobban megbénult, s vívódott önmagával: ő nem szerelemre való, bár csillapíthatatlanul szomjazza.
Egy újabb ambivalencia született meg benne: a szerelem vágyakozása és a szerelemtől való félelem, valamint a szerelemre való képesség képtelenségének érzése. "Szerelmi élete a "kétlelkűség" jegyében zajlott: egyfelől az eszményi magasságokba emelt Nőért - Anna korai előképeiért, majd Anna testetlen, jelképpé finomult alakjáért, utóbb az ő örök szőkeségét újra meg újra idéző többi nő szépségéért rajongott, s megdalolta őket, miközben testi valójukhoz alig mert közelíteni; másfelől a test követelőző jogainak olcsó szerelmekkel, a váradi és pozsonyi örömházak széplányainak, a szegedi Bánomkert sor pirospapucsainak, s egyéb alkalmi, futó találkáknak percekre megnyugtató gyönyörével adózott."
Juhász Gyula Kosztolányinak írott levelében (1922 novemberében) azt írta, hogy az Ó, asszonyok (1910) című versét találja a legjellemzőbbnek a nőkhöz fűződő kapcsolatát illetően:
"Ó, asszonyok, ti forró italok,
Ragyogó mérgek, szép bűnök, ti balgák,
Az életút hozzátok kanyarog,
S a vágy felétek tárja vézna karját
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ti hoztátok az életem kudarcát,
Én tőletek már oly távol vagyok."
(Ó, asszonyok, 1910)
Móra Ferencnek egyenesen az volt a benyomása, hogy Juhász Gyula betegségének, melankóliájának a nőkkel vallott kudarca lehetett az oka. Domokos Lászlónénak 1917. április 9-én írt levelében fejtette ki nézetét: "Azt mondták, a mérhetetlen és soha kielégülni tudó ambíció betege. Ez is lehet, de nekem más elméletem van róla, s gondolom, ez az igaz. Azt hiszem, a nő után való mérhetetlen vágy s a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyerek maradt máig, iskolás példa. Maga beszélte kellemetlenül ható cinizmussal, hogy Anna nevű kabaréhölgynek, akihez legszebb verseit írta - Szegeden is játszott, szétesett, kövér tömeg volt - a kezét is alig merte megérinteni. Váradon órákig várt a szállodai szobája küszöbén, s míg a nő bezárt ajtó mögött kereste kenyerét egy hadnaggyal - ő, a boldogtalan, csak a stanzák lábait mérte odakint."
Még a nagyváradi boldog időkben ismerte meg szíve választottját, a szőke színésznőt, Sárvári Annát (1887-1938). Anna azonban igazán nem az a nő volt, aki méltó lett volna a költő halhatatlan szerelmére. Ismeretségük nem is volt tartós, de mindvégig ő maradt Juhász Gyula számára a nő, a szerelem jelképe. Az Anna-versekben megjelenő Annának valójában vajmi kevés köze van ahhoz a ledér nagyváradi lányhoz, aki nevet adott a halhatatlan szerelemnek. Költői alakjában összeolvadnak a költő későbbi reménytelen szerelmei is. Eőrsi Júlia így vélekedett Annáról: "Ilyen női jelenség nem volt alkalmas arra, hogy a költő irracionális és hajszálon lengő életét, zárt és szigorú ítéletét, kolostorból jött erkölcsi lényét magához vonja és átolvadjon bele."
Fontos kiemelni még egy nőalakot Juhász életében, Eőrsi Júlia (1889-1958) írónőt. 1914 márciusában a Rókus-kórházban ismerkedtek meg. A Világban tevékenykedő, fiatal újságírónőt hivatalból küldték, látogassa meg az öngyilkossági kísérletet elkövető Juhászt, aki szintén írogatott a Világnak.
"Fekete hídján a halálnak
Fehér szűz jött az életembe.
Júlia
Békéje, láza és szerelme.
Már várták s sötét göröngyök,
Komoly tuják s a barna sírkert.
Júlia
Fölém hajolt, s életre intett.
Örök álom helyett valóság,
Köszönöm, hogy kezed nem enged,
S visszaad
Életnek, vágynak, gyötrelemnek!
(Júlia, 1914)
Júlia volt az első nő, aki viszonozta a költő szeretetét, törődött vele, széthulló életében megpróbált rendet teremteni. Kettejük kapcsolatáról, Juhász Gyula életének erről a szakaszról szól Eőrsi Júlia: Tiéd a sírig című (1957) érzelmes, és túlzó önhittséggel torzított memoárregénye. A könyv szerint Juhász eljegyezte Júliát, sőt az egyház színe előtt örök hűséget is fogadtak egymásnak. Eőrsi Júlia választ adott arra a kérdésre is, hogy mi volt a gond kettejük kapcsolatában: "A válás lehetetlen, az együttmaradás képtelenség volt."
A mindig félszeg, súlyosan idegbeteg Juhász Gyula nem volt alkalmas a boldog szerelemre, de halhatatlan énekese lett a férfi örök, nő utáni vágyának. S mennél magányosabb volt a férfi, annál mélyebben zengett szerelmi lírája.
"Úgy szeretem én mind e verseket,
Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők,
Mind e nagy vágy ágyában született,
Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt."
(Úgy szeretem, 1911)
"Tévesztett pálya, folyton erősödő fóbiák ellenére lehetségessé vált volna számára egészségesebb alkotó élet, ha a férfi problémáinak legnagyobbja, a szerelem, néki nem lett volna megoldhatatlan probléma. Huszonhat éves koráig semmilyen nő sem volt az életében." - fogalmazza meg a probléma lényegét a "beavatott".
Érdekes, hogy Juhász Gyula mindegyik szerelme öngyilkos lett. (Lukácsy, 1994)
