Tétova, földön járó embertársaink gyakran kapnak jó tanácsot válságos pillanataikban. Szeresd magadat! Bízzál magadban! Légy hű önmagadhoz!
A tétova földön járó ilyenkor okos fejével biccent és megpróbálja. Jobb esetben még fel is teszi a kérdést: de hát ki vagyok én. Kit szeressek, kiben bízzak, kihez legyek hű? Ilyenkor szokott zökkeni a szekér.
Mert kapásból két csoportra lehet osztani a lehetséges válaszokat: az vagyok, akinek tartom magam, vagy/és az vagyok, akinek tartanak. Elképzelhető, hogy a két halmaz fedi egymást, de az is, hogy köszönő viszonyban sincsenek egymással.
S a mi a legvalószínűbb, létezik egy harmadik válasz, harmadik út, harmadik variáció: az igazi.
Az, amelyik ott lapul, vacog, szorong a tömérdek ránk-aggatott, ránk-erőszakolt, ránk-száradt maszk, álarc mögött.
Ki vagyok én? Családapa, szerető, autóvezető, gyalogos, hitelező, kérvényező, dohányzó, sorban álló, álmodó, harcias, bocsánat, hogy élek-es, sírós, dühös.. Szerepek összessége vagyok?
Vagy van valami mögöttes, alattas, földön túli, olykor-olykor elősejlő, titokzatos minőség, amiből mindezek a szerepek kinőnek? És ahogy kinőnek, mint gyökérből a virág, úgy látom, láthatom meg, figyelőként, rápillantva, távolságot tartva, az álarcokat tudatosítva, hogy valójában ki vagyok én.
Ha féltékeny vagyok, ha kiabálok a gyerekemmel, ha megvágom a kezem, ha kirúgnak a munkahelyemről, ha ellopják az autómat, akkor érdemes egy pillantást vetni a tükörbe.(És viszont. Ha pénzt nyerek, rám mosolyog egy csinos nő, a gyermekem odabújik hozzám.)
Ki vagyok én? Miért történik ez velem? Hol, hogy faragja a magamról alkotott képet a meghívott valóság? Igen, az általam, a valódi énem által meghívott valóság. Az, amelyik álmomban üzen, az, amelyik a szívem rezgésével üzen, az, amelyik harmóniába burkol, ha - akár pillanatokra is - egy vagyok vele.
Mert voltaképp ilyen egyszerű.
Valódi énünk rögvest ujjongásba kezd, ha elindulunk felé -a maszkok, álarcok, szerepek prizmavilágába, ahol a tükrök egymásba érnek, és ahol csak egyetlen iránytű segíthet célhoz érni: a szeretet.
Aki elindul az úton, akaratlanul veszi magára ezt a varázsköpenyt. Szeretni ugyanis nem lehet akarni. Az mindig következmény. A bennünk élő félelem helyét veszi át.
Ahány maszkot, szerepet, tudatosítasz, úgy jutsz egyre közelebb magadhoz. S úgy csökken benned majd a félelem is.
Mert ahány szerep, álarc, annyi elbújás, annyi önletagadás. Ha végül eljutsz magadhoz, a szeretethez jutsz el.
Innen jobban érthető Shakespeare: "Mindenekfölött légy hű önmagadhoz, így oly biztos, mint ahogy napra éj következik, hogy mással szemben sem lehetsz álnok".
R. G.
